MAGAZIN: Hol darabjait, hol kritikáit olvashatjuk. Könnyen helyezkedik egyik szerepből a másikba?

FORGÁCH ANDRÁS: Ismerek a színházi világban olyan fordítót, dramaturgot, aki ugyan nagyon jó kritikákat írhatna, de elvből nem teszi. Pedig a kritikaírás műfaja Magyarországon létező írói hagyomány, gondoljunk csak Kosztolányi Dezső csodálatos színibírálataira. Szerintem a kettő nem zárja ki egymást, sőt engem kifejezetten izgat, nem okoz problémát, hogy a lövészárok mindkét oldalán dolgozom. Azért szoktam elvállalni, mert kíváncsi vagyok, és nem azért, hogy ledorongoljak. Ritkán fordul elő, hogy valamit vagy valakit bántok vagy leszólok, ha igen, akkor is inkább olyanokat, akik nagy tekintélynek számítanak. Az általam nagyra tartott Gothár Péter például megharagudott rám egy kicsit, amikor egy izgalmas rendezéséről, ami fantasztikusan volt megcsinálva, de üresnek éreztem, azzal a címmel írtam, hogy a Világszínvonalú semmi.

MAGAZIN: És alkotóként hogyan bírja a kritikát?

FORGÁCH ANDRÁS: Nagyon jól bírom, ami nem jelenti azt, hogy ne érezném szinte fizikailag rosszul magam néhány napig. Ezt meg kell tanulni feldolgozni. Az a véleményem, hogy a kritikusnak mindig igaza van, mert ő külső szem, és ha nagyon rosszat mond, abban is benne van egy olyan tudás, amit én sosem tudok megszerezni, és ezt respektálom. Egy műnek bírnia kell a bukást is, az időt is, az előadásnak a rossz kritikát, netán a közönség viszolygását. Csehov Sirálya totálisan megbukott a premieren, olyannyira, hogy a szerző elmenekült a színházból. A kritikusok szerint abba kellett volna hagynia a drámaírást, de a színészek hittek benne, és hat hét múlva már óriási volt a siker. Sőt, Tolsztoj is azt mondta neki, amikor meglátogatta: „Maga csak írjon novellákat, a színdarabírás nem való magának”.

MAGAZIN: Jelmeztervező szeretett volna lenni. A menedzserek között nem túlságosan művész, művészek között nem túlságosan menedzser?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Igaz, hogy jelmeztervező szerettem volna lenni, de végül mégsem a színház gyakorlati oldalával, hanem operatív ügyintézésével foglalkozom. Bölcsészként lettem menedzser, színháztörténészként végeztem, ez óriási előny, és kellő intelligenciát ad a művészet praktikus megközelítéséhez is. De nincs kétarcúság, letisztult, hogy melyik oldalon van a helyem. Elsősorban azon dolgozom, hogy az alkotói vágyakat, elképzeléseket megvalósítsam, és talán már abban is van tapasztalatom, hogy kikkel érdemes együtt dolgozni.

MAGAZIN: Nincsenek titkos alkotói vágyai?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Az egyetemen azt szoktuk mondani, hogy minden színháztörténész igazából rendező akart lenni, de én kivétel vagyok. Ha öt év múlva az élet megcáfol, akkor visszamenőleg is elnézést kérek.

MAGAZIN: Hogy bírja, ha a támogatásával létrejött produkció rossz kritikákat kap, vagy megbukik?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Abból a szempontból jelent visszajelzést, hogy valami félrecsúszott, de nem biztos, hogy az én munkám miatt, vagy egy alkotói folyamat hibájából. Előfordult, hogy külső körülmények miatt nem tudtunk játszani egy produkciót, holott lehet, hogy a nézők igényelték volna. Banális dolgok, egyeztetési problémák vagy a játszóhely megszűnése miatt is lekerülhet műsorról egy darab.

MAGAZIN: Nem kockázatos független művészekkel dolgozni?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Ha már egy művésszel eljutunk arra a szintre, hogy megegyezünk, ezt szeretnénk együtt megcsinálni, akkor sokkal nagyobb a művész azzal kapcsolatos rizikója, hogy én teljesítem-e az ígéreteimet, és szerzek-e forrást, helyet, paripát, fegyvert… Hiszen neki nincs nagyobb vágya, mint hogy megvalósítsa a projektjét. Az én kockázatom az, hogy valóban úgy sikerül-e, amilyennek ígérkezik.

FORGÁCH ANDRÁS: Viktória egy Pallasz Athéné, aki kipattant Zeusz fejéből. Érkezése sorsszerű. A Jurányi Inkubátorház, ahol most ülünk, nagyon nagy dolog. Abban a pillanatban jött létre, amikor azt hittük, hogy az alternatív színházi kultúra meg fog szűnni, össze fog omlani, elvégre iszonyatosan sok pénzt vontak ki belőle. Az új kultúrpolitika azt gondolja, hogy a függetlenek feleslegesek, be kell olvasztani őket a kőszínházakba. Azon túl, hogy mindent centralizálni akarnak újra, ez teljesen hamis esztétikai, színház nem ismereten alapuló gondolatból származik: azt hiszik, minden, ami a színházban érdekes, a kőszínházi falakon belül megtörténik. Pedig egy kőszínház üzemi feltételek között működik, és csak nagyon ritkán tud abban a szabadságban alkotni, mint teszem azt, Van Gogh, aki kimegy a festőállványával a mezőre. A kísérletező, kockázatvállaló, „deviáns”, alternatív gondolkodás nélkül nincs érdekes és eredeti színházi nyelv. Márpedig a jelentős színház ebből táplálkozik, ez a talaj, a televény. Az igazán komoly rendezők tudják ezt, odafigyelnek a függetlenekre és alternatívokra, akkor is, ha maguk kizárólag kőszínházban dolgoznak. Halász Pétertől Pintér Béláig láthatjuk, hogyan működik ez. Mindez áldozattal jár, az alternatív társulatoknál dolgozók alig kapnak pénzt, viszont abból a nagyon kevés pénzből rengeteg minden történik. A sokféleség is fontos. Viktória és csapata nagyon sokat kockáztat. Én arra biztatnám, hogy felelőtlen legyen, még több kockázatot vállaljon. Amikor a Prágai Quadriennále – nemzetközi színpadi látvány seregszemléje – magyar kurátora voltam, és a Színházi Intézetben találkoztunk, még nem láttam benne ezt a csodálatos történetet.

KULCSÁR VIKTÓRIA: Pedig ott lapult az asztalfiókban.

MAGAZIN: Az írónak szüksége van PR-ra?

FORGÁCH ANDRÁS: Nagyon nagy szüksége volna, mert a zajos, színes, felszínes világban nehéz áttörni és figyelmet szerezni. Nem szeretek szerepelni, ami helytelen, és paradox is, mert a művészi életforma nemcsak alkotás-, hanem szereplésvágy is. A minap olvastam, hogy Kafka, a világirodalom egyik legszerényebb írója, aki életében alig publikált, és nagyon kevés írásával volt elégedett, egy újságkivágó ügynökségnél fizetett rá elő, hogy a róla szóló közleményeket megkapja. Joyce, amikor megjelent a Dublini emberek, összegyűjtötte és kinyomtatta az összes dicsérő kritikát, és a következő könyvét már ezzel a kis füzetkével reklámozta. Proust Az eltűnt idők nyomában című regényének úgy csinált reklámot, hogy a barátaitól elkért álnevek alatt az egyik lapban gyalázatos, személyeskedő kritikát írt önmagáról, majd egy másik lapban megtámadta saját írását. Tudomásom szerint hét ilyen cikket is írt!

MAGAZIN: Nem elég a marketinghez, hogy egy férfi nőként ír?

FORGÁCH ANDRÁS: Semmi sem elég. Nekem eszembe sem jutott volna női álnéven publikálni. A húgom, Forgács Zsuzsa volt a novellák első megrendelője, az Éjszakai állatkert című antológiája számára, mert úgy gondolta, ezzel jelezheti, hogy a nő író, férfi író dichotómiának nincs semmi értelme. Úgy tudom, más férfi írók is írtak női álnéven novellát az antológiáiba. Magam először András Hanna néven publikáltam. Meglepetésemre neki is és másoknak is kifejezetten tetszett, amit írtam. Az történt ugyanis, hogy női név mögé húzódva sokkal szabadabb lettem.

MAGAZIN: Miért?

FORGÁCH ANDRÁS: Kertész Imre ifjúkorában operettlibrettókat írt, és szerinte azért tudott ilyesmivel foglalkozni, mert a személyes életéből semmit nem rakott bele. Én nem tudnék így dolgozni. Pedig valószínűleg neki van igaza, és egy forgatókönyvet vagy librettót tényleg nem szabad ilyen mentalitással írni. Álruhába öltözve megváltozott a helyzet, mert nem azt éreztem, hogy a személyes életemet kell beleszőnöm, hanem bármi megtörténhet. Kiéltem bizonyos dolgokat, amelyek a valóságban talán nem történhetnének meg, de így az örökkévalóságban megtörténtek. Mindez nagyon felszabadítóan hatott, és a bennem lévő nőt is megmozdította. Ezekbe a novellákba belekerült ugyan a személyes tudásom, de azzal a biztonsággal, hogy senki sem jön rá, hogy a szerző én vagyok. És én becsületistenemre úgy terveztem, hogy amíg élek, ez nem derül ki, de a húgom nagyon leteremtett, hogy a jó írásokat ne titkoljam el. Ha az emberben van egy kicsi szemérem, nem rossz dolog úgy bohóckodni, hogy nem tudják, ő bohóckodik.

MAGAZIN: Kulcsár Viktória álma megvalósult a Jurányiban? Együttműködnek olyan művészek, akik lehet, hogy nem is találkoztak volna?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Igen, bár ez csak burkolt cél volt, nem kötelezhetek senkit rapid randira a ház különféle tereiben, de mindenképpen fontos volt, hogy a Jurányi egy kulturális találkozópont legyen, ahol nemcsak beszélgetni lehet a régen látott alkotótársakkal, hanem el lehet indítani együttműködéseket, koprodukciós terveket is.

FORGÁCH ANDRÁS: Az egyik stúdiót például Szemző Tibor bérli, a Művészetek Palotájában bemutatott Kafka-projektünk részben itt készült. És tényleg, az ember bejön, és minden emeleten találkozik egy ismerőssel valamelyik társulatból, az is lehet, hogy ezekből a találkozásokból közös munka lesz, vagy megtudja, mit érdemes megnézni.

MAGAZIN: De miért lett gyógymasszőr is?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Mindig kell B terv. Az egyik munkatársam kozmetikus, de azért remélem, nem jutunk el odáig, hogy szépségszalont kell nyitnunk a Jurányiban. Mindenkitől azt hallottam a rokonságban, hogy a színháztörténész-diplomámmal nem juthatok előre egy lépést sem. Elgondolkodtam, hogy ha ez valóban így lesz, miből fogok élni, mert a családi körülményeim nem voltak olyanok, hogy megvárják, amíg megvalósítom az álmaimat. Arra gondoltam, hogy legyen szaktudás a két kezemben, és ha a kultúra összeomlik, akkor is életben maradjak. Érdekelni kezdett a gyógymasszőrség, láttam a szépségét, mert egyrészt gyógyítani lehet vele, másrészt a meghatározott mozdulatok ellenére van benne kreativitás, így ez is alkotás a maga módján. Ráadásul emberekkel kell foglalkozni. Két évig nem is sikerült elhelyezkednem színháztörténészként, és egy reumatológián, illetve egy szépségszalonban dolgoztam. Közben fel-alá járkáltam színházba, Székesfehérvárról Budapestre, és bekerültem a vérkeringésbe.

MAGAZIN: Nem érezte hátrányát, hogy nem pesti? Vagy hogy nem adatott meg a művészcsalád, mint Forgách Andrásnak?

KULCSÁR VIKTÓRIA: Nem. Szerintem az én pályámon, a színház gyakorlati oldalán ez kevésbé számít. Itt inkább bizonyítanod kell: létrehozni, megvalósítani dolgokat. Nagyobb szükség van a kreativitásra és a szorgalomra, mint a „művész felmenőkre”.

FORGÁCH ANDRÁS

SZÜLETETT: 1952. július 18-án Budapesten. FOGLALKOZÁSA: író, forgatókönyvíró, dramaturg, műfordító, egyetemi tanár. 1970–76 között az ELTE BTK történelem–filozófia szakos hallgatója volt. 1976–78 között a Katona József Színházban dolgozott dramaturgként. 1978–80 között a Népszínház 1980–84 között a Nemzeti Színház, 1995–97 között az Új Színház és a Budapesti Kamaraszínház dramaturgja volt. 2010-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára dramaturg szakon. Számos színdarabjával, forgatókönyvével, műfordításával és több regényével találkozhatott a közönség. Legutóbbi, 12 nő voltam című novelláskötete október közepén jelent meg.

SZÍNHÁZ - PINTÉR BÉLA: TITKAINK

Pintér Béla különleges képessége, hogy égetően aktuális témákhoz nyúl, ezúttal az ügynökkérdéshez. Friss, szemtelen, vidám és tragikus egyszerre.

SZÍNHÁZ - MUNDRUCZÓ KORNÉL: DEMENCIA

Mundruczó Kornél színháza igazán kegyetlen.

SZÍNHÁZ - RADNAI MÁRK: DROSZT

Annál is szívesebben ajánlom ezt a taxiselőadást, mert egyik tanítványom, Ivanyos Ambrus az előadás társszerzője és dramaturgja.

KULCSÁR VIKTÓRIA

SZÜLETETT: 1979. január 22-én Székesfehérváron. FOGLALKOZÁSA: színházi menedzser. 2002-ben szerzett színháztörténészi diplomát a Veszprémi Egyetemen, 2006-ban kulturális menedzserként végzett az ELTE-n. Dolgozik az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben szakmai munkatársként. 2010-ben hozta létre a Füge Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesületet, azzal a céllal, hogy művészeti projektek valósulhassanak meg úgy, hogy a művészeten kívüli hátteret az egyesület biztosítsa. Menedzseri munkája eredményeként 2012-ben nyílt meg a 6500 négyzetméter területű Jurányi Inkubátorház, amely jelenleg 51 alkotócsoportnak ad otthont.

FILM - BODZSÁR MÁRK: ISTENI MŰSZAK

Bodzsár Márk első nagyjátékfilmje zseniális alkotás, témájában, gondolatában, kivitelezésében, a színészek feledhetetlen alakításáról nem is beszélve.

SZÍNHÁZ - DROSZT

A tavaly meghirdetett Titánium projekt egyik díjasa. Radnai Márk és az általa alapított friss formáció, a 011 csoport egy sajátos színházi nyelvet teremtve szól a fiatal generációhoz.

KÖNYV - IMRE ZOLTÁN: A NEMZET SZÍNPADRA ÁLLÍTÁSAI

Nemcsak színháztörténészként, hanem civil befogadóként is izgalmas és hiánypótló kötet, de aki a színházzal foglalkozik, annak kötelező olvasmány!