Legutóbb három éve néztem szét az erődben és környékén. Szomorúan nyugtáztam, hogy a komfortos, murvás-betonos parkolóval szemközt álló, másfél évszázados laktanyaépületek állapota mit sem javult, sőt, még több a kitört ablak, még magasabbra nőtt a gaz, még kevesebb a vakolat. A több erődből álló rendszer részeként 1850 és 1871 között kiépült komplexumot irányító Varga Istvántól megtudtam: változatlanul él a terv, hogy a két kaszárnyát fiatalabb látogatókra kalibrált vendégházakká alakítják, az épületek hasznosítóra várnak, de egyelőre nem látszik befektető a horizonton. Nem sikerült előrelépni az áhított UNESCO-világörökségi cím elnyeréséhez vezető úton sem, a hadikomplexumot mindenesetre újra jelölik majd, több, egykor a Monarchia területén lévő hasonló műemlékkel egy listán.

Szerencsére vannak megvalósult tervek is. A Várak, erődök, vitézek című kiállítás és az egykori pékségben berendezett kenyérmúzeum után tavaly megnyitották a szovjet hadsereg itt hagyott relikviáiból és gyűjtők kincseiből összeállt Vörös árnyalatok című tárlatot, bemutattak egy ágyúreplika-gyűjteményt. Berendeztek két életképet, az egyikkel ugyancsak a 17 ezer és 71 napig tartó szovjet korszakra, a másikkal a Monarchia évtizedeire emlékeznek. A célra alkalmassá alakított kazamatákban hamarosan történelmi-kulturális túrákat indítanak. A legnagyobb attrakció mindezzel együtt a dunai bástya földszintjén minap felavatott fogadótér. A csaknem félmilliárdos, jórészt uniós pénzekből megvalósított projektum Komárom vízi kapuja lehet – ha meglesz az ugyancsak e beruházás keretében kiépített remek nyílt színi kikötői területhez kapcsolandó ponton. A mostani állás szerint jövőre lehet partra szállni az erődnél. A Monarchia patináját hűségesen őrző, ám ízig-vérig modern hangulatú, 1200 négyzetméteres fogadótérben konferenciatermek és három kiállítótér várja a szervezett és szervezetlen közönséget. A Duna, hajók, mesterségek c. tárlaton berendezett diorámákban a komáromi halászok és a helyi hajóépítés dicső múltja, valamint egy ugyancsak lokális hagyomány, az aranymosás elevenedik meg, amely egészen a 80-as évekig szokásban volt a környéken. Egy másik teremben gyönyörű hajó makettekkel tisztelegnek a dicső osztrák–magyar tengeri hadihajózás előtt, a harmadikban a folyami kereskedelmi hajózás múltjával szembesítenek.

A létesítmény pénzügyei most sem állnak túl fényesen. Az erőd nagyjából a harmadát tudja kitermelni éves, nagyjából kétszázmilliós költségvetésének, nagyobbrészt támogatásból él, amely több forrásból ered. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő ebben az évben nem tudott hozzájárulni az erődműködéséhez, egy tavalyi rendelet következtében. Az idei működéshez szükséges összes tartalékot kénytelenek voltak felélni, ami ijesztő perspektívát mutat. Az Emmi kulturális államtitkársága a jövő év elejéig szavatolta a fennmaradást, nemrég ugyanis megnövelte a támogatási összeget. Hogy azután mi lesz, kérdéses. Varga Istvánnak azonban szilárd meggyőződése, hogy az illetékesek megtalálják a módját a további finanszírozásnak, már csak azért is, mert ha bezárnának, az erődben futó uniós projekteket is le kellene állítani – márpedig e forgatókönyv szerint az államnak igen tekintélyes összegeket kellene visszafizetnie.