A nézői maximum
Eleinte a kényszer, az alacsony költségvetés alakította, egyszerűsítette a filmnyelvet, ez mára stílussá emelkedett, amely az új generáción is nyomot hagy. Neo-neorealizmus? Vagy a Dogma ’95 kelet-európai leányvállalata? Ezt majd eldöntik a filmtörténészek, mi csak maradjunk a befogadói jó érzésnél: ismét egy remek és kihagyhatatlan román film érkezett a mozikba. Calin Peter Netzer alkotása is magán hordozza a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy a Sporthorgászat jegyeit: kézikamera, egyetlen és nagyon tiszta drámai helyzet, amely végighullámzik a szereplőkön, erős színészi jelenlét, és semmi mellébeszélés. A kézikamera használata és a hétköznapi szituáció kettőse eléri, hogy úgy von be a filmbe, mintha mi is a történések tanúi lennénk, akiknek folyamatosan erkölcsi döntéseket kell hoznunk a szereplőkkel együtt. Nincs kiút, nem lehet elbújni.
Történik, hogy a bukaresti felső tízezer egyik aranyifja elgázol egy fiatal fiút, aki belehal a sérüléseibe. A családot összetartó és mindent maga irányító anya, Cornelia (Luminita Gheorghiu teljesítményére egyszerűen nem találunk szavakat) a fia védelmében megpróbálja elsikálni a börtönnel fenyegető esetet. Ha kell, kér, ha kell, érzelmileg zsarol, és kihasználja minden kapcsolatát. Vagyis pont az játszódik le előttünk, amit egy-egy újsághír kapcsán el szoktunk képzelni: a pénz és a megfelelő kapcsolatok kihúzzák minden bajból az elit tagjait.
Netzer zsenialitása, hogy filmje elején felpiszkálja nézői igazságérzetét és a mindenkiben élő plebejust. Így lesz az áldozatokon kívül szinte minden szereplő rendkívül ellenszenves: a „hatalmi” szónak engedő rendőrök, akik később, ha már így adódott, szintén ki akarják használni az alakuló kapcsolatot. A perzsabundás domnyicák (nagyságák), akik megszokták, hogy egy-két jó helyre eleresztett telefon azonnal átírja a szabályokat. Akik legalább egy méterrel a plebs fölött járnak. Az elkényeztetett Barbu, a felnőttség semmi jelét nem mutató gázoló (Bogdan Dumitrache igen érzékeny alakítása). A viszonyok végül is azokat az igazságokat erősítik fel, amelyeket amúgy is tudtunk Ká-Európáról, az új hűbérurakról, az egyenlőbbek kasztjáról. És arról, hogy ebben a világban kéz kezet mos. Az Anyai szív egyik legerősebb és legpontosabb jelenete az anya és a gázolás koronatanújának találkozása. Ebben az alaposan kidolgozott jelenetben csapódik le minden, ami ezt a világot jellemzi, s amely miatt nem nagyon lehet gyors változásokban reménykedni. Bár már az is nagy dolog, hogy valakinek volt bátorsága mindezt ilyen kendőzetlenül bemutatni. Az elit ugyanis nem volt képes felemelni az országot, nem tudott példát mutatni, megelégedett azzal, hogy saját érdekei szerint rendezte be az új hatalmi viszonyokat. Mert élni akart, élvezni mindazt, amit a diktatúra elvett tőle. És ami Ceausescu alatt életet mentett, az itt most egyszerű üzlet: én segítek rajtad, te segítesz rajtam. És az indok is roppant egyszerű: de hát emberek vagyunk, nem?
Ám a film nem (csak) ettől lesz maradandó. Hanem hogy az ügyeskedés végül odáig vezet, hogy megértjük az anya és a fiú drámáját is. Az elnyomott és önálló életét hiába kereső fiúét és az anyáét, aki folyton attól retteg, hogy pillanatok alatt elveszíti, amit felépített: egzisztenciát, családot, megbecsülést. S ha a végére nem is oldozzuk fel őket a bűn alól, legalább érteni véljük, hogy ők milyen súlyokat cipelnek. Netzer abban is elképesztően ügyes, hogy minden szereplőnek lesz egy nagyon súlyos pillanata. Carmennek, Barbu élettársának a monológja is felzaklató. És mindezt Netzer olyan tisztán, visszafogottan, kevés eszközzel vezeti el, hogy minden érzelem, minden feszültség a nézőben robban. Ő szentségel, piszkálja a karfát, miközben legszívesebben felképelné a nercbundásokat, ő maga tartóztatná le a gázolót, hogy aztán maga is megrendülten üljön a gyászolók között. A film minimalitása a maximumot hozza ki a befogadójából. Hát ezért kell újra és újra levennünk a kalapunkat a román filmek előtt.
Anyai szív
Forgalmazza a Cirko Film
