Frankón

2013-10-22

Negyedszázad alatt nyolc stúdiólemez – ez a Nine Inch Nails szűkszavú mérlege. Huszonöt éve alakult az indusztriális rocknak nevezett műfaj egyik legfontosabb bandája Clevelandben Trent Reznor vezetésével, azóta pedig, ha akadtak is döccenők, nem nagyon kell félteni a NIN-t, ezt a mindig korszerű, de sosem gagyi zenekart. A frontember mellett Ilan Rubin, Josh Eustis, Alessandro Cortini és Robin Finck folyamatosan gondoskodott arról, hogy néhány évnél hosszabb ideig ne maradjanak betevő nélkül a rajongók. Bár alibizésről szó sem volt, öt év azért nem kevés – ennyi idő telt el a Slip című legutóbbi lemez óta.

Mindenesetre Reznor a közbülső időt sem töltötte tétlenül. Atticus Rosszal nyertek például egy Golden Globe-ot és egy Oscar-szobrocskát. A közösségi háló című David Fincher mozi zenéjéért, How to Destroy Angels nevű különprojektjével pedig az ugyancsak az idén megjelent Welcome Oblivion című debütkorongon dolgozott. Mindeközben pedig folyamatosan gyűjtötte az inspirációt az új Nine Inch Nails-lemezhez.

Frankón kibaszott jó – szerényen csak így aposztrofálta a Hesitation Marks című anyagot Reznor még a megjelenés előtt, az ilyesmi pedig heveny várakozással teli rosszindulatot indukál, de legalábbis szkepszist. Előbbit sajnos nem tudjuk kiélni most, utóbbi pedig már az ötödik percben semmivé olvadt. A Hesitation Marks másképpen olvad, nem semmivé, nem szublimál hirtelen, inkább felveszi a formánkat, és úgy köt meg, rajtunk. S bár mint mondtuk, öt perc elégnek bizonyult, hogy a NIN ezzel a lemezzel is megvegyen minket, az a sanyarú igazság, hogy a lényeg még csak ezután jön –folyamatosan építkező lemezzel van dolgunk ugyanis.

Az All Time Law-val kezdjük érezni igazán, hogy együtt tudunk élni az anyaggal, és e hitünkben a közvetlenül ez után következő Disappointed sem ingat meg, csalódásról szó sincs. A lemez közepén helyet foglaló Everything az egyetlen dal, amelyet, elnézést, de nem tudunk feldolgozni – ez a posztpunkos lüktetés nekünk idegen az alaphangulattól, mintha egyszer csak egy stand-up comedy hőse kezdene heves tósztba valami jópofa halotti toron. De ennél nagyobb bajunk sose legyen, hiszen ezt a ballépést egyből a Hesitation Marks egyik (ha nem a) legjobb dala követi, a Satellite, amelynek kapcsán nem tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy tulajdonképpen a világ összes popsztárja ilyen halálosan kemény, minden szombat estére felkészítő, sőt még éjjel is bátran használható popdalt akar csinálni legalább egyszer ebben az életben, de a legtöbbjüknek ez soha, de soha nem fog sikerülni. A Varoius Methods of Escape szépen lelassítja a szívverést, az I Would For You morcos, koszos kezdete után pedig ideális kitisztulós feloldás következik. Az In Two és a While I’m Still Here már a fináléra készít fel, a Black Noise pedig bevégzi, amit be kell: mesteri vége ennek az egy óránál csak nagyon kicsivel hosszabb (a mindenféle deluxe kiadásokat elfelejtve) 14 opust tartalmazó lemeznek.