Az Opera a hét végén mindent vitt beugrásilag, mert még a beugró is megbetegedett, Grigolo helyett Calleja, Calleja helyett Rutkowski lett a sztártenor a gálakoncerten, de végül nem maradt el semmi. A Fesztiválzenekarnál viszont elmaradt Chopin, Maria Joao Pires helyett Várjon Dénes Mozartot játszott. Beugrott, de közben a BMC-be hirdetett hangversenyről meg kiugrott – vagy átugrott –, voltaképpen mindegy, nem csak ő, a néző sem tud két helyen lenni. Sajnos az már nagyon nem mindegy, hogy melyik zongoristát halljuk, bár a Fesztiválzenekar egy fiatal énekesnőt is meghívott kárpótlásként. Anna Lucia Richter igazi porcelánfigura, bájos, karcsú, a nyaka ívét szabadalmaztatni kellene. A hangja annyira nem izgalmas, a magasságai pedig kicsit szűkösek, de hát 21 éves, majd kiderül, hogy valóban sokat hallunk-e még róla és tőle, ahogy Fischer Iván jósolta. A zenekari kíséret Mozart Schon Lacht die holde Frühling kezdetű áriája alatt mindenesetre finom, figyelmes volt, többet nem kívánhat ő sem, meg talán a közönség sem.

Várjon Dénes azonban már bonyolultabb eset. Szárnyait már kibontogatta, jelenleg befutott zongorista, csak azt nem tudja az ember, hogy akkor miért nem zongorázik jobban. Mert ez a maszatolós játékmeglehetősen kevés, nem öröm hallgatni és érteni még kevésbé lehet. Már az első belépés sem volt kellően tiszta, pregnáns, határozott, aztán végig azt érezte az ember, hogy le vannak vágva az interpretáció szélei, hogy nem tölti ki a zongorista azokat a kereteket, amelyeket Mozart megrajzolt neki. Lehet persze azt is mondani, hogy ez Várjon Dénes, a visszafogottnál is visszafogottabb, mérsékeltebb a mérsékeltnél, de akkor elemi követelmény volna az elegancia, a játék pontossága, nemessége. Ehelyett az ember egy idő után már csak arra várt, hogy legalább egy olyan futamot halljon, amely kiegyenlített, amelyben a hangokat végig hallani; hogy a zongora ne akadály legyen, hanem eszköz.

Beugrás, tudom, koncertmentés, de a közönség nem tudja lecsavarni a reményeit, nem azért megy hangversenyre, mert nem tud mit kezdeni magával péntek este.

Egyébként sem úgy kezdődött a koncert, hogy ma csak bambulni gyűltünk össze, Veress Sándor Bartók halálára írt Gyászzenéjét nagy odaadással, pontossággal és szépséggel játszotta a zenekar. Azon esetleg el lehet gondolkodni, hogy vajon nem túlzott szépséggel, hogy a mű színei, meglepő hanghatásai, az ütőhangszerek megszólalásai nem vonták-e el a figyelmet az érzelmi töltéstől, a fekete földtől, de nekem nem tűnik rossz cserének. Azzal most úgyis nehéz már feldúlni magunkat, hogy meghalt Bartók, de egy szabatosan megfogalmazott gyászinduló nem veszíti az érvényességét. Lehet, hogy nem első osztályú zenemű, vagy inkább csak első osztályú, és nem zseniális, de ezt most jobb volt hallgatni, mint a beszürkített világ csodáját. Igazság meg persze nincs ezekben a kérdésekben. Vagy ez már az?