Nem mintha az Időről időre filmes csomagolása annyira sikerületlen lenne. A történet egy kicsit problémás, mert Richard Curtis már annyira beleszeretett a maga kreálta figurákba, hogy képtelen volt bármiféle konfliktust támasztani közöttük, csupa helyes, és ha nem is szép, de legalábbis különös és vonzó lény. Újra rá lehet csodálkozni arra, ami már az Igazából szerelemben is meglepő volt, hogy ez az angol vagy legalábbis Curtis-féle szépségideál errefelé nem annyira szexi: kerek fejű, csúnya kezű, fehér bőrű nőkért kellene elveszítenünk az eszünket – sajnálom, nekem nem megy. Ugyanakkor jólesik ennyi rendes embert látni, a legrosszabbak morognak, de aranyból van a szívük, a makulátlanul öltözködő félhülye bácsikáról is kiderül, hogy bizony nagyon is lélekgazda, szív dobog a Daks mellény alatt. A helyes fiú pedig, ahelyett, hogy a rástartoló szőke nő rohamainak megadná magát, rohan haza, hogy megkérje a barna kezét.

Időtlen boldogság

A lánykérés azért vicces. Egy kicsit kényelmetlen, amikor az ember nem tudja szívből utálni a hatásvadászokat, mert elég jól vadásszák a hatást, szeretem nézni ezt az angol világot, a tengert Cornwallnál, a hülye pulóvereket és a színes ingeket. Szeretem nézni a jó színészeket, és itt van bőven, a vörös főhős fiú, Domhnall Gleeson, akiben pont az a tökéletes, hogy a kicsit idegen, szétcsúszó vonásai tíz perc múlva meghitten ismerőssé válnak. Némi balszerencse, hogy így is emlékeztet Bereczki Zoltánra, de vannak azért számottevő különbségek. Morózus drámaíró szerepben Tom Hollander, aki a közhelyet is egyéníteni tudja, apaként pedig Bill Nighy, akin elég nehéz eligazodni. Tökéletesen hiteles kikopott rocksztárként, náci tábornokként és kardigános apaként is, és nyilván ha hamvas balett-táncosnőt vagy tengeri őshüllőt kellene alakítania, az sem hozná zavarba.

A film hossza azonban így is eltúlzott. Két órán keresztül kell egy gyerek sci-fit nézni, ilyeneket írtak régebben a Delfin könyvekben: mindig van egy tízes a fiú zsebében, hiába veszi ki, vagy mint ez, hogy ökölbe szorítja a kezét egy sötét szobában, és máris időutazik, szerencsére csak hátrafelé. Semmi értelme, hiszen az időutazás és a múltban másként cselekvés nem egyszemélyes történet, mindenki másnak megváltozik a sorsa, ha egy kényes pillanatban nem jobbra, hanem balra megyünk. Nem állítom, hogy ez nagy felfedezés, de azt igen, hogy két óra alatt mindenkit zavar ez az apróság.

A tanulság tehát az, hogy élni jó. Főleg az angoloknak, akik láthatóan nem dolgoznak semmit ötvenéves koruktól fogva, mégis folyton van pénzük, nem is kevés. Meg ahol mások a sztereotípiák, ügyvédnek lenni nem azt jelenti, hogy hazug, tolvaj, gátlástalan gazemberek vagyunk, hanem hogy megharcolunk az igazságért, és győzünk is. Ja, így tényleg jó élni.