Két csodálatos, magával ragadó előadást láttam az utóbbi hónapokban Zsótér Sándortól. Mindkettőt a színművészeti egyetemen. A Hamletet a Vas utcában, az Ódry Színpad szerelvényeit, lépcsőit és öltözőit kihasználva, a Peer Gyntöt a Szentkirályi utcai épület udvarának fáit, bokrait, raktárait, teraszát, falait bejárva, otthoni ruháikat használva adták elő a hallgatók, mindkét darab jóformán ismeretlen mélységeit, új dimenzióit megmutatva.

Szandtner Anna, Takács Nóra Diána és Nagy Zsolt

Most az Örkény Színházban díszlet, jelmez, világítás bőséges eszköztárával élve Csehov Meggyeskertjét – közismerten téves címén: Cseresznyéskertjét – ugyancsak csodálatosnak találtam, de nem ragadott magával.

Tudjuk, Csehov bohózatnak, farce-nak képzelte e művét, és ezúttal a műsorfüzet bőségesen dokumentálja is ezt. De azért ne csodálkozzunk azon, hogy a Művész Színház vezetői, nagy művészei inkább az érzelmes búcsút, a múlt elvesztésének fájdalmát hallották ki belőle. Azt könnyebb észrevenni, és főképp könnyebb a színpadon megvalósítani. A hatásról már nem is beszélve.

Zsótér rendezése nemcsak az érzelmességgel próbál szakítani, de a szokványos groteszk hangot is igyekszik kerülni. A bánat könnyeit nem óhajtja felcserélni a kacagás könnyeivel, ám hűvösen tárgyilagos sem kíván maradni. Inkább mintha a darab valamennyi hangját, rétegét, síkját szeretné megszólaltatni. A színészek általában tárgyszerű középhangon szólalnak meg, szűk regiszterben modulálva érzést és gondolatot, eszmét és humort.

Ambrus Mária díszlete szürreálisan jelzésszerű, szimbolikusan és érzékletesen kifejező. Egy hatalmas páfrány, egy óriási, nyitható mobiltelefon és egy ugyancsak ki-kinyíló szürke macskafej üres szemekkel van a színen, az első és a harmadik részben elöl, a másodikban a folyót jelző fényes, halakra utaló kivágásokkal szabdalt függöny mögött. Magukban rejtélyes a jelentésük, értelmüket a használat adja meg. A mobil kinyílik, amikor sürgöny érkezik, a macska szemein ki lehet hajolni, belsejében el lehet tűnni, a páfránynak meg a búcsú perceiben leszedik és elcsomagolják leveles ágait.

Benedek Mari élénk színű, jellemeket hangsúlyozó ruháival együtt szépséget és riasztón groteszk hangulatot áraszt a látvány. A tárgyilagos középhanghoz rengeteg mindent jelezni szándékozó játék társul. De mintha a színészek lavíroznának a megmutatás és a megérzékítés, a jelzés és az átélés között. Kerekes Éva valóságos bravúrt visz végbe azzal, hogy akkor a legtárgyilagosabb, amikor a legérzelmesebb.

Ha értelmetlen és érthetetlen szerelméről beszél, éppen csak ellágyul. De ez talán több, mint a legáradóbb ária. Nagy Zsolt Lopahinja okosan kommentálja önmagát, csaknem érzelmek nélkül beszél paraszt voltáról, mint akit a vaksors vetett ki nyomorult sorsából, és tett dolgos racionalistává, Szandtner Anna Várja sirámos lelkéből érdes bánatokat buktat elő. Debreczeny Csaba kissé infantilis mosollyal véleményezi Gajev véleményeit, önkéntelen beinduló szóáradatait. Vajda Milán Trofimovja gyönyörű belső hittel veszi komolyan aligha vehető hivatástudatát.

Trokán Nóra Sarlotta Ivanovnája elegánsan talányos, lelke titokzatosabb, mint bűvésztrükkjei. Znamenák István elvarázsolt lélekké emeli Szimeonov-Piscsik furcsa ostobaságát. Fehér László e. h. agresszív öntudattal viseli Jepihodov folytonos balszerencséjét. Takács Nóra Diána Ánya fiatalságát vaskos életkedvvel toldja meg. Rada Bálint e. h. fölényesen végigmosolyogja a műveltségével kérkedő inas szerepét, Kádár Lilla e. h. szétolvad az érzékeny lelkű szobalány alakjában. Békés Itala cilinderes, frakkos Firsze halhatatlan halálként közlekedik a kurta életükkel mit kezdeni nem tudók között. Tudatja, hogy egykor mi mindent csináltak a meggyből, egyebek közt megszárították. De a recepteket elfelejtették. Zsótér hozzálátott a Meggyeskert kiszárításához. A receptet majdnem megtalálta.

Miért nem cseresznye?

Anton Pavlovics Csehov komédiának képzelte el művét, és mindig csodálkozott, hogy drámaként játszották. Az orosz cím egyértelműen meggyesként nevezi meg az árverés előtt álló kertet – lekvárt is meggyből szokás főzni –, nálunk viszont Cseresznyéskert címen lett ismert az első, még németből való fordítás nyomán. Ezt tartotta meg aztán Tóth Árpád, Elbert János és Spiró György fordítása is. Az Örkény Színház előadásához Ungár Júlia friss átdolgozást készített, és ő az eredeti címet írta a darab fölé, mintegy utalva arra, hogy a rendező is visszatért a szerzői elképzeléshez.