Második regényének, a Megszámolt babáknak azonban semmi közük a játékokhoz. A gyerekkorhoz annál inkább: a Győrben született, harminchét éves írónő a gyerekekkel szembeni fizikai és szexuális erőszakról ír. Megdöbbentő, felkavaró módon. Első kötetében, a tavaly megjelent Anya kacagban már pedzegette ezt a témát. Az a főhőse, Viktória gyerekfejjel szintén abúzus áldozata lett, az átélt traumáit felnőttként szexuális kalandokkal próbálja feldolgozni.

 – Viktória reméli, hogy a férfiak a szex miatt szeretik meg, de képtelen tartós kapcsolatra, s „kórképe” miatt szinte csak újabb és újabb bántalmazókat tud választani – mondja a szerző. A Megszámolt babákban viszont egy gyerek szemével éli át az olvasó a családon belüli borzalmakat. A főhős, Nikolett 15 éves koráig meséli el, hogyan lett apukája kedvence a szó minden értelmében. Hogyan tűrte el és söpörte a szőnyeg alá ezt a rossz házasságban élő anyja, aki féltékenységében szintén ütötte-verte a lányát. Legszívesebben azzal okozott Nikolettnek fájdalmat, hogy a haját húzta, cibálta.

– Nagyon nehéz volt megírnom ezt a történetet, fizikailag rosszul voltam tőle – mondja Czapáry Veronika. A feminizmusát büszkén felvállaló szerző határozottan állítja, a Megszámolt babák nem életrajzi regény, bár elismeri, vannak benne önéletrajzi elemek, interjúkat is készített, és sokat olvasott a témában.

– Az áldozat szemével akartam bemutatni, hogy mit él át egy gyerek. Hogyan látszatudvarolnak neki, hogyan zsarolják, fogdossák, hogy aztán szexuális játékszerré tegyék. Nikolettet babáival édesgetik és büntetik. A cím utalás a számolási kényszerességre is. „Megvan mind?”, kérdezi mindennap. A kétségbeesést szerettem volna irodalmi-költői nyelven visszaadni. Meg a több generációra visszamenő kommunikációképtelenséget. Azt, hogy mennyire nem figyelnek Nikolettre, nem hallgatják meg, nem hisznek neki – mondta a lapunknak adott interjúban.

Azt sem tagadta, hogy tabukat akart törni. Szerinte szörnyű látni, hogy Magyarországon erről a problémáról nem beszélnek az emberek. – Fogalmam sincs, mikor jutunk el oda, ahol a britek tartanak. Ott az iskolákban kiplakátolják azt a telefonszámot, amit a bántalmazott, molesztált gyerekek felhívhatnak. Az áldozatokat rögtön kimenekítik az erőszakos családi közegből – meséli az egy évet a szigetországban eltöltött írónő, aki viszonylag későn, harmincévesen kezdett el publikálni.

A győri Széchenyi István Főiskolán matematikát tanuló, majd Pécsre, az akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem irodalomszakára váltó lány ugyan megírt hat-hétmillió karaktert, de – sok más írónőhöz hasonlóan – neki is időre volt szüksége, hogy higgyen magában, legyen önbizalma elküldeni az írásait. Hogy az se lombozza le, ha válaszra sem méltatják. A Megszámolt babákra visszatérve azzal folytatja, hogy budakalászi házában reggeltől estig a BBC Radio4-et hallgatja, s ott mindennap fél órában van egy ilyen vallomás, nevekkel.

Az áldozatok, vagyis a gyerekek vagy a felnőtté vált gyerekek maguk mondják el, min mentek keresztül. Az erőszaktevőket pedig felelősségre vonják és le is ültetik. Naponta tízszer hangzik el a „child abuse” (gyerekmolesztálás, -megrontás) kifejezés, és szerintük így már naponta „csak” nyolc gyerek esik szexuális erőszak áldozatává a korábbi húsz helyet. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy a családon belüli fizikai-lelki bántalmazás, a másik verbális megalázása is súlyos károsodást tud okozni. Szexuális légkör teremtésének, fogdosásnak ugyanolyan traumatizáló hatása lehet. Azt, hogy az abúzus jelen van a magyar társadalomban, jól jelzi Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című, szintén idén megjelent kötete.

E szintén megdöbbentő erejű vallomásban a névtelenségbe burkolózó budapesti gimnáziumi tanárnő sikeres terápiája lezárásaként a többi között azt írta meg, hogy vele mit csinált egy nála idősebb rokona, és arra hogyan (nem) reagáltak a szülei. Anoni Marával szemben Czapáry Veronika regénye azt sugallja: nincs hepiend, terápiával sem dolgozható fel teljesen soha az abúzus. A Megszámolt babákban fontos szerepet kap a fürdőszoba. Az intim hely – ahol az emberek levetkőznek, tisztába teszik magukat – a regényben megírt középosztálybeli család otthonában viszont mocskos dolgok, iszonyatos tragédiák színtere.

Az írónő az Anya kacagban is akarta már használni a fürdőszoba-motívumot, ott tulipánokat mostak és teregettek volna. A babákkal a legrosszabb dolog, ami megtörténhet, ha kimossák őket, mert akkor tönkremennek. Nikolett szülei a kislány babáit időnként a szennyesbe rejtik, ez is jelzi a család képmutatását, azt a hazug hozzáállást, hogy „nálunk minden rendben van”. De ahogy a babákat, úgy a lelkeket sem lehet kimosni, lemosni, hiába sikálják naphosszat. Nikolett és homályos sorsú, halott nővére életében a fürdőszoba olyan közeg, amely vérrel, spermával, könnyekkel „szennyezett”. A foltok évtizedek elteltével sem tűnnek el a felnőtt lelkekből.

Czapáry Veronika szerint szörnyű, hogy Magyarországon a szőnyeg alá söprik a molesztálási ügyeket