Boldoggá avatják a vértanú szerzetest
A boldoggá és szentté avatott személyekről a katolikus egyház ünnepélyes formában kinyilvánítja, hogy „hősiesen gyakorolták az erényeket, és Isten kegyelméhez hűségesen éltek”. A boldogokat egy adott országban vagy régióban illeti meg hivatalos tisztelet, a szenteket az egész világegyházban. Az egyház szabályai szerint a boldoggá avatáshoz egy, a szentté avatáshoz két csodára van szükség. Megfelelő módon igazolni kell, hogy az adott jelölthöz intézett imák nyomán rendkívüli, emberi ésszel nem magyarázható esemény – a katolikusok hite szerint isteni megnyilvánulás – történt.
Az erőszakos halállal halt vértanúk boldoggá avatásakor azonban, ahogyan Sándor István esetében is, az egyház eltekint a csoda igazolásától. Az eljárás még így is hosszadalmas, általában sok éven át húzódik. Sándor István boldoggá avatása érdekében például 2003-ban tették meg az első lépéseket. „Vértanúságról akkor beszélünk, amikor valaki szeretetből, önként és tudatosan adja életét Krisztusért. Élni akar, de ha kell, a halált is vállalja” – mondja Ábrahám Béla, a szalézi rend magyarországi tartományfőnöke.
Régebben a boldoggá avatásokat a Vatikánban tartották: az előző pápa, XVI. Benedek engedélyezte, hogy a vértanúk avatási szertartását a helyi egyházban is végezzék. 2006-ban Salkaházi Sára szociális nővért Budapesten – szintén a Szent István bazilikánál –, 2009-ben Meszlényi Zoltán püspököt Esztergomban avatták boldoggá. Sándor István 1914-ben született Szolnokon.
1936-ban lépett be a rákospalota-újpesti Clarisseumba: ez a szalézi ház adott otthont a tartományfőnökségnek, a Don Bosco Nyomdának, a Szalézi Művek kiadóhivatalnak és egy iparos növendékek számára létrehozott kollégiumnak. Speciális életet élt. A szalézi rendben szerzetesi fogadalmat tett, közben világi foglalkozása volt: nyomdászként dolgozott – meséli Ábrahám Béla. Sándor István olyan szegénymunkásgyerekekkel foglalkozott, akikhez máskülönben az egyház csak nehezen talált utat.
Tanfolyamokat, táborokat és lelkigyakorlatokat szervezett, ő lett a KIOE (Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesülete) újpesti csoportjának vezetője. A háború idején többször is behívták katonának, a Don-kanyarban híradósként teljesített szolgálatot. Horthy Miklós kormányzótól megkapta a „Magyar Bronz Érdemérem hadiszalagon” kitüntetést. Később amerikai hadifogságba került, majd visszatért a Clarisseumba. A Rákosi-rendszerben az egyházi vagyon államosítása, a szerzetesrendek és vallási egyesületek feloszlatása ellenére folytatta tevékenységét.
Korábbi tanítványai között akadtak olyanok, akiket besoroztak az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) kötelékébe: velük is tartotta a kapcsolatot. A „pártőrség pere” néven vonult be a magyar jogtörténetbe az a per, amelynek során – több szalézi rendtársával és ávós tisztekkel együtt – Sándor Istvánt is letartóztatták. Államellenes tevékenységgel, hazaárulással, illegális csoport vezetésével vádolták. Összesen tizenhatan ültek a vádlottak padján. A per 1952 őszén kezdődött. Sándor Istvánt az utólag előkerült jegyzőkönyvek tanúsága szerint több mint 184 órán át vallatták. Nem lehet kétséges, hogy fizikai bántalmazást is elszenvedett.
A kínzások hatására végül elismerte a koholt vádakat. Eredetileg négy embert ítéltek kötél általi halálra, egyiküknek aztán megkegyelmeztek. (Többen súlyos börtönbüntetést kaptak.) Sándor Istvánt 1953. június 8-án akasztották fel, de édesapja erről csak a következő évben kapott hivatalos értesítést. A vértanú szerzetes végső nyughelyét sosem találták meg. A boldoggá avatás alkalmából kiadott ismertető hangsúlyozza: a hatalom példát akart statuálni, hogy „az egyháziakat távol tartsák a munkásfiataloktól, különösen a diktatúra fegyveres bázisától”.
A másik két kivégzett férfi – Farkas Ferenc és Zana Albert – az ÁVH-nál szolgált ugyanis. Ábrahám Béla tartományfőnök szerint ők ketten valóban illegálisnak minősülő kiadványokat készítettek, szervezkedtek a Rákosi-rendszerrel szemben. „Valódi demokráciát akartak, olyat, amit rövid ideig, 1945–48 között alkalmuk volt megtapasztalni Magyarországon. Mindezt akár az ötvenhatos forradalom előszelének is tekinthetjük” – állapítja meg a tartományfőnök. Ferenc pápa márciusban hirdette ki Sándor István vértanúságát, és engedélyezte boldoggá avatását.
Az október 19-i budapesti rendezvényen a pápát Angelo Amato szentszéki bíboros képviseli, a szertartást Erdő Péter bíboros vezeti. Mostantól kezdve Sándor Istvánt az esztergom-budapesti főegyházmegyében, a váci egyházmegyében és a szalézi rendben illeti meg hivatalos tisztelet. Ünnepnapjaként június 8-a, a kivégzések napja kerül be az egyházi naptárba. A következő napokban kísérőrendezvények sorával emlékeznek Sándor István vértanúságára. Szolnokon azt a körutat nevezik el róla, amely eddig történetesen Ságvári Endre nevét viselte.
Struktúrán kívül
Isten szolgája címmel forgatott Dér András rövidfilmet Sándor István életéről. A rendező a Népszabadságnak elmondta, hogy a forgatás finanszírozása struktúrán kívüli volt, a szalézi társaság tett bele pénzt, ők a film producerei, emellett sok önkéntes munka, ingyenes dologi segítség (például jelmezek, kellékek) járultak hozzá a film elkészültéhez. Együttműködő partnerként Újpest önkormányzata és a Terror Háza van feltüntetve: ingyenesen adták a helyszínt a forgatáshoz. Az utómunka az MTV Zrt. koprodukciójában, a Kunigunda útján készült. – Egy ilyen típusú rövidfilm – ismeretterjesztő játékfilm – a tévében futtatható a legjobban – fűzte hozzá Dér.
Az m1, m2 és Duna TV tűzte és tűzi a jövőben is műsorára. Országosan az artmozikban vetítik majd, Budapesten az Urániában. A rendező örömmel mesélte, hogy a Don Bosco Szalézi Társasága jóvoltából Rómában elkészült már az angol és olasz változat, Pozsony pedig szlovák verziót kért. Ahol szalézi rend van a világban – több mint 100 országban –, terjeszteni fogják a filmet.
A 42 perces alkotás a tévéfilmek régi, mára jócskán porossá vált stílusát idézi. A rendezői szándék nem titkolt, Sándor István életét és motivációit a lehető legjobban érthetővé és követhetővé tenni. A mesélést imitáló első személyben megszólaló narráció valószínűleg a fiatal nézőket szeretné megszólítani, de ennek sikeréről egyáltalán nem vagyunk meggyőződve.
