A BJC-t korábban is kedveltük, mert jó érzékkel lavírozott a nagyközönség számára is viszonylag könnyen befogadható zene, és az igazán csak a vájt fülűek számára revelatív muzsika határmezsgyéjén. Kis szerencsével tehát a szimpla dzsesszkedvelő is megtalálhatta a számítását, de azért az ínyenceknek sem mindig kellett orrlógatva hazakullogniuk.

Kedd este érzésünk szerint e két halmaz metszete gyűlt össze Újlipótváros kapujában, hogy méltón ünnepelje a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál dzsesszprogramjának kezdetét. Negyed kilenckor szépen elsötétül az egykori moziterem, és megérkezik a John Abercrombie Quartet. Vagyis a négyes névadó gitárosa mellett Drew Gress nagybőgős, Joey Baron dobos, valamint Marc Copland, aki a zongora mögött foglal helyet. Különösebb teketória nélkül belecsapnak, semmi faxni: zene van és kész.Ha nem volna nagyon coelhós a gondolat, azt írnánk, a muzsika tengerén hajózó szenvedély szilárd meggyőződéssel kezdi meg útját a katarzis felé. De inkább csak annyit: a bonyolultságában is egyszerű zene tökéletesen andalít. Nem hétköznapi, csöpögős andalítás ez, hanem az a fajta, amiről tudjuk: bármikor átcsaphat nyugtalanító feszültségbe, hogy aztán megint ott kössünk ki, ahonnan elindultunk – a feloldozó harmóniák kellős közepén.

Nem szeretnénk szakrális mélységekbe ereszkedni (vagy magasságokba emelkedni), de azt el kell mondani, hogy ez a feloldozás nagyon intim, és úgy tíz perc után, amikor még vége sincs az első kompozíciónak, szóval már viszonylag hamar megérezzük, hogy a nagyobb koncerthelyszínekkel szemben miért preferálja a jövőre hetvenéves John Abercrombie a kisebb klubokat. A személyesség a kulcsmotívum.

A kvartett zenéje akkor is nagyon bensőséges, ha a zenekarvezető igencsak spórol a közönséghez intézett szavakkal. Azt néhány darabonként megtudjuk – mert elmondja –, mit játszik éppen a négyes, meg az is kiderül némi kedves bénázás közepette, hogy Abercrombie személy szerint gyűlöli a mikrofonokat, éspedig azért, mert nem érti őket. Szóval, akad itt pár megszólalás, de egy centivel sem több annál, amennyi okvetlenül szükséges. Nyilván érzi és érzik a többiek is, hogy nem a bámulatos hasonlatok, bombasztikusnak szánt poénok „adják el” ezt a zenét, hanem önmaga.

Az új, 39 steps című lemezük adja egyébként a koncert gerincét, például a címadó szerzeménnyel, melyet John Abercrombie írt, de az LST is elhangzik az első blokkban, ez a billentyűs, Copland alkotása. Első blokk? Igen, félidőben, úgy ötven perc után szünetre megyünk, ennek érzésünk szerint nem kizárólag a teremben felhalmozódott páramennyiség, illetve a zenészeknek szükséges pihenőidő a fő oka, itt is tudatosságot sejtünk. Az első, ha jól emlékszünk, négy kompozíciót tartalmazó egység inkább mélázásra és a már említett andalodásra csábít, a második rész viszont sokkal erősebb – ha van pozitív jelentéstartalma a szónak: erőszakosabb – képzetet kelt. Még ha bacchanáliának nehéz is volna nevezni a szünet utáni felvonást, a tempó sokkal gyorsabbra vált.

És a hangulat, a kedv is emelkedik. A Sydney Greenstreet angol színésznek ajánlott Greenstreet című opus közben, de máskor is azt vesszük észre, hogy a Vin Dieselbe ojtott Bruce Willisre hajazó Joey Baron szája fülig ér, aztán ez szépen átragad a többiekre is (még Drew Grass tartja leginkább magát), és olykor konkrét nevetést hallunk a színpadról.

Hát akkor tehát valami ilyesmi volna az örömzene? Nem tudható biztosan, mindenesetre a vidámság átragad a hallgatókra is, akik többször nyílt színi ovációval jutalmaznak egy-egy frenetikus impró szólót, ahogy ez jobb helyeken szokás. Aztán vastapssal bírják ráadásra a John Abercrombie Quar tetet, ez ugyancsak szokás jobb helyeken. Aztán meg azon kapja magát a decens polgári közönség, így persze mi is, hogy úgy telt el két óra az életünkből, hogy alig vettük észre. Odakinn ősz van, hideg és nyirok, de hát kit érdekel ez most.

Heti dzsessz

Péntek este Horváth Nina Sára énekel a BJC-ben, aztán Luiza Zan és barátai lépnek fel, másnap hétkor Burján Orsi és a Pálinkálom koncertezik, ezután a Borbély Műhely és Meleg Tamás, majd Tóth Vera és az Éles Gábor Trió játszik.

John Abercrombie: feszültség és andalítás