Titkok és tudóik
Pintér Bélának mintha két lelke lenne. Legalábbis az utóbbi időben. Egy szarkasztikus és egy szentimentális. A kettő remekül kiegészíti egymást. Nekem mindenesetre nagyon megfelel. Bejön – ahogy mostanában szokás mondani.
Annál is inkább, mert a szarkasztikus főképp a történelemnek, a politikának, illetve a történelemben, a politikában csetlő-botló embernek szól, a szentimentális meg csak az embernek, a csetlés-botlás áldozatának, elszenvedőjének. Hogy a kettő valahol ugyanaz? Igen is, nem is. Esete válogatja. Van, aki mindig fölül marad, van, aki elbukik. Szeretet, szánalom az utóbbinak jár. Az előbbieké a gúny, a szatíra.
A Titkaink című darab, előadás összességében rendszerváltási történet. Csak maga a rendszerváltás nem jelenik meg benne. Minden a régi világban játszódik, csak a végső következtetésekért pillantunk át a szép új világba. Titkosszolgálati és emberi tikok fonódnak össze. Eléggé közismert titkok, de azért minden együtt van a politikai és szexuális pikantériához. Egy jelentős művész pedofil hajlamon kapja magát, amit képtelen leküzdeni.
Becsületes, jó szándékú, tiszta, boldog családi életre vágyó férfi lévén, ez magában is tragikus vétek, hübrisz volna számára. De mindehhez még egy ellenzéki csoport, egy szamizdatszerkesztőség közepében is találja magát, így aztán a titkosszolgálat is értesül titkos vágyairól. Megzsarolják, beszervezik, kitüntetik természetesen, és szinte véletlenül, valójában szándékai ellenére sikerül is lebuktatnia, börtönbe juttatnia barátait.
Végül öngyilkos lesz, és körülötte tönkremegy minden jobbra hivatott, morálisan igényes élet, az új rendszerben csak egykori tartótisztje és a radikális szamizdatot szerkesztő barát naivan rendszerhű, a rendszerben és hirdetett ideológiájában együgyűen hívő egykori élettársa ragyog a közélet csúcsain.
Minden együtt van a sikerhez, meg ahhoz is, hogy egy finnyás esztéta fanyalogjon. A történet régi is, közismert is, a titkokban nincs semmi ismeretlen, a merész szókimondás merő álság. A kidolgozás viszont annyira professzionálisan hatásra törő, hogy az már sokallható is. Az élcelődés, a szellemesség a tragikum rovására megy, az érzelmesség a mondandót tompítja. Pintér Béla nem ismer elveszett pillanatot, elejthető mondatot, pláne nem motívumot. Mindenre visszatér, mindenre rímeltet valamit.
Ezzel időről időre gondoskodik a kihegyezett, a pengeélen táncoló helyzetekről, amikor a titkok csaknem kipattannak – holott végső soron a történet arról szól, hogy a titkok titkok maradnak, a félreértések nem igazodnak ki, csak az emberek belehalnak. De tudjuk, az ördög és a minőség most is a részletekben lakik. Az aprólékos megmunkálásban. Lebegő kétértelműségben, finom iróniában. Szöveg és zene összehangolásában, poénok elcsattantásában, de főképp a színészi alakítások eredetiségében. Friedenthal Zoltán önleleplező tragikus hős, tárgyilagosan szenved szenvedélye és erkölcsisége csapdájában.
Roszik Hella mélyen megértőnek látszani igyekvő feleséget játszik (mellesleg remekül hegedül), Szamosi Zsófia őszintén álszent, minden rendszert hittel szolgálni képes, ravaszul naiv funkcionáriust alakít, Pintér Béla szamizdatszerkesztője inkább balek, mint hős, Thuróczy Szabolcs mint beépített besúgó és tartótiszt őszintén cinikus képmutató, hivatásos és bosszúálló rendszerszolga. Nagyszerű a gyerekek megjelenítése. Enyedi Éva a pedofil nevelőapáért határtalanul lelkesedő kislány, Stefanovits Angéla a koravén zenei zseni, a fanyaran okos kiskamasz fiú szerepében kitűnő.
Csákányi Eszter a titkok tudója. Előbb mint együtt érző és szókimondó orvos, akire a szenvedő hős titkát bízza, s aki részvétteli őszinteséggel tárja elé helyzete reménytelenségét, s akinek diagnózisa könyörtelen, majd mint a hatalom embere, visszaél a titkokkal. Formátumos képmutató. Ő is megértő, sőt elnéző az emberi gyengeségek iránt. És ő is könyörtelen. Könyörtelen manipulátor. Kihasználja a lélek tragikus titkait. Szóval politikus.
Pintér Béla és Társulata
