Cannes-i nagydíjas és az idei európai filmtermés legjobbjaként emlegetik. Az Adéle életét tehát megelőzte a híre, már nem is nagyon lehet beülni rá úgy, hogy ne varázslatot várjunk, valamit, ami most majd igazán hatni fog. Ami kibillent, de egyben helyre is hoz. Ehhez képest meglepetés, hogy Abdellatif Kechiche háromórás alkotása egyszerűen nem engedi magát szeretni, viszont a hatása elől sem lehet kitérni.

Adele Exarchopoulos

Újra és újra emlékeztetem tehát magam a nyilvánvaló érdemeire. Hogy mennyire jó, hogy végre nem az ideológia felől látjuk azt, amit látnunk kell, nem a külvilág és a másság konfliktusmezejében, feloldhatatlan ellentétében jelenik meg a homoszexuális szerelem, amely így csak a tragédia felé sodródhat, ha katarzist szeretne. A fiúk nem sírnak és a Túl a barátságon is ezt az utat járta be megrázóan, s már szinte elfogadtuk: ez az egyedül lehetséges, a folytonos küzdelem útjaként kell látnunk ezt a különös, vászonra illő vonzódást. Kechiche erre csak egyetlen jelenetet pazarol. Inkább magáról a szerelemről beszél, a vágyról és a szenvedélyről, ezek nemtelenségéről, hogy nincs is ennél természetesebb dolog a világon, hogy valaki izzó vággyal érintse meg a másikat, és most egészen mindegy, hogy az a másik, kit vagy mit takar. Amit politikai korrektségből elismerünk, de odafigyelni, látni már nem akarjuk. Inkább arról mesél, ami más, megszokott kapcsolatoknál magától értetődő az első pillanattól, hogy az egyik finomabb, műveltebb lény, úgy eszi az osztrigát, ahogy az a nagykönyvben elő van írva, a másik meg darabosabb, maga az alakítatlan, nyers szenvedély, két pofára zabálja a spagettit és lenyalja a kést. Hogy ebből egyszer baj lesz, ez a két világ elkerülhetetlenül ütközni fog, ebből a szerelem csak vesztesként kerülhet ki.

És hogy Adele Exarchopoulos mennyire ügyesen járja be az ívet, az érettségi előtt álló lány önmaga előtti zavarától eljut a saját irányíthatatlan szenvedélyétől meggyötört nőig, aki túljut jón és rosszon, pedig még csak most kezdődött az élete. S hogy mennyi finomsággal szöszölünk itt el, hogy az élet miközben roppant bőkezű, ügyesen csomagolja ajándékba a későbbi keserűséget is, és azt a képességet, hogy a legizzóbb szerelmet is képesek vagyunk lebontani, megkérdőjelezni, felszámolni. És még abban is nagy Kechiche, hogy a film után kívánni kezdjük a szerelmet, hogy valami újra forgasson meg, mert az Adéle élete után minden elviselhetőbb, csak éppen a szenvedély nélküli élet nem.

Ám mindez nem gátol abban, hogy ne lássam a gyönge pontokat. A redundáns fogalmazást. Mintha nem bízna magában (vagy bennünk?), hogy elsőre is eljutunk a kívánt pontra, leszűrjük a leszűrendőt. Ezért aztán engedi három óráig hömpölyögni, néha inkább vánszorogni a filmet. Az első szeretkezés Adéle és Emma között mellbevágó és felzaklató, a szenvedély győzedelmes pillanatai, a merészségé és az egyszerűségé, ám ezt háromszor is megnézzük, hogy végül rutinossá, unalmassá szürküljön.

Így végül az éttermi jelenet marad meg leginkább, ahol a már elvált pár három év után újra találkozik, a szenvedély viszont szinte azonnal fellángol, és ez a ruhás jelenet lesz a legerotikusabb momentuma a filmnek dacára a szépen fényképezett és ügyesen megrendezett meztelenségnek. De háromszor látjuk a nyitott szájjal, ártatlanul alvó Adéle-t is, és kissé már az is idegesítő, hogy a korai évek ábrázolásának egyik legfőbb eszköze a folyton szájba lógó, rakoncátlan hajtincs, az összezáródni képtelen ajkak. Hogy minden jelenet kicsivel hosszabb, mint amit elbírna, hogy az életszerűségben néha elvész maga az élet is. Hogy a sok könny inkább unalom, mint a szívszaggató fájdalom áradása.

Mindegy, meg kell nézni a filmet, mert nem hagy senkit érintetlenül. Beszélni fogunk róla, hol dühösen, hol megengedően, hol szuperlatívuszokban. És ez jó. Kechiche sem akarhatott ennél többet.

Adéle élete
Forgalmazza a Vertigo