Igaz történetet vitt vászonra: Szrgyan Alekszics volt az a szerb katona (a filmben Markó), aki egy bosnyák muzulmánt megmentett attól, hogy társai agyonverjék. Minden karakter valóságos személy?

Néhányat a valóságból vettem, mások viszont kitaláltak. Elsősorban Alekszics halálának körülményei inspiráltak, és mindaz, amit apjától megtudtam. De nem a hőstettről, hanem annak következményeiről próbáltam forgatni. Háborús filmet készíteni nem tudnék, sokkal inkább olyat, amely arról szól, hogy a mai életünkre hogyan vet árnyékot a háború. Meggyőződésem, hogy Szerbiának, Boszniának ki kell lépnie abból a rossz körből, amelyben régóta őrlődik.

Főiskolás volt Belgrádban a boszniai háború idején.

Tizennyolc éves voltam, amikor kitörtek a harcok. Nekem is be kellett volna vonulnom, de apám azt mondta, „ne menj, ez nem a mi háborúnk”. Hallgattam rá, filmfőiskolásként meg is tehettem. A többiekkel együtt demonstráltam a háború ellen, de az emberek többsége meg volt fertőzve a propagandával, és a hangunk nem volt elég erős. Zavarodottak voltunk, nem értettük, hogyan lehetséges ez egyáltalán. Hozzám azért áll közel a filmbeli doktor legjobb barátjának alakja,mert példázza a szerb értelmiség akkori magatartását – a tehetetlenséget.

Filmjében a doktor sebészként 12 évvel később megbosszulhatná Markó halálát, mert gyilkosai közül a legkegyetlenebb az ő kórházi osztályára kerül súlyos betegen. Ő azonban megmenti az életét.

Forgatókönyvíró társammal egyetértettünk abban, hogy nem tehet mást. Hiszen ha bosszút áll, azzal érvényteleníti Alekszics-Markó embermentő tettét. De van egy pillanat, amikor úgy dönt, félreáll, és nem vállalja a műtétet, aztán meggondolja magát, és megmutatja, milyen az: emberségesnek lenni. Ez a film arról szól, hogy meg kell bocsátani, de nem szabad felejteni. Azt szerettem volna elérni, hogy a néző úgy jöjjön ki a moziból, történjen bármi, ez nem ismétlődhet meg.

Kivételesnek számított, ha egy szerb katona bosnyák muszlimot mentett?

Bizony annak. Bár a film kapcsán sokan mondták, ők is megtették volna, de ez nem igaz. Abban a háborús pszichózisban, amikor az embernek a csontjáig hatol a félelem, mert bármely pillanatban elveszítheti az életét, sajátos magatartásformák érvényesülnek. Sokan egyetértenek a brutalitással.

Voltak hasonló esetek?

Kutatásaim szerint mindössze egy-kettő, inkább talán csak egyetlenegy.

Mégis, Alekszics mára nemzeti hős lett Szerbiában. Sírja kultikus hely, utcákat neveztek el róla. Ezek a megbánás, a megbékélés jelei?

Mindez nagyon fontos, mert ezzel elismerik, nem rosszat, hanem jót cselekedett. Ez hozzásegíti a szerb társadalmat a katarzishoz, a gyógyuláshoz, amely azért várat magára. Az öt éve elindult folyamat mára megtorpant. Jelenleg nincs elég energia és elszánás, hogy szembenézzünk a múlttal, ez, mint annyiszor a történelmünk során, egyelőre lekerült a napirendről. És ennek okai végső soron a szerb tradicionalizmusban, konzervativizmusban, szűklátókörűségben keresendők.

Filmjében is szembekerülnek az ortodox szerbek és a muzulmán bosnyákok. Mi ebben az egyház szerepe?

Az egyház általában támogatta a háborút, imádkozott a „győzelemért”. De Horvátországban, Boszniában, Szerbiában ugyanazt a nyelvet beszélik – legfeljebb a dialektusban van kis eltérés. Hasonló emberek hasonló szokásokkal, életformával. Egyetlen dolog, ami megkülönbözteti őket: az egymás elleni évszázados gyűlölködés. Amíg ezzel nem néznek szembe, addig ez egy véget nem érő történet marad.