Csak hát nem így van: ezek az első Tatjánák. Hihetetlen asszony, megvárta, amíg a lehető legkevésbé hasonlít a szelíd, olvasgató, félénk virágszálra, aki beleszeret az első férfibe, akiben titkot sejt, aki odavetődik a sztyeppei birtokra, nyeglén és nagyvilágian. Beleképzel mindent, ami náluk otthon nincs, a többi meg Levélária, Anyegin szép dallamú válasza, és a megrázó fordulat a harmadik felvonásban. Rosszul időzített szerelem, az ember a vállát vonogatja, ilyen a végzet. Senki nem hibás, nincs miért haragudni Anyeginre, úriember és alkoholista.

Megvárta Netrebko, amíg nem hasonlít Tatjánára, talán csak azért, hogy valóban el kelljen játszania a szerepet. Azt mondja a szünetben, hogy meg kellett rá érnie. Ez az, amit soha nem mond senki, Júliára és Tatjánára nem kell megérni, mindenki túlkoros, amikor a szerephez jut, de Anna Netrebko tudja jobban. Mert tényleg Tatjána, az első pillanattól kezdve, amikor mélázik, kezében könyvvel. Amit a legtöbb előadásban nem lehet észrevenni: ez nem a rosszul időzített szerelem története.

Anna Netrebko mosolyogva szúr ki az ellenségeivel

Anyegin belép az ajtón, és Tatjána kezéből kiesik a könyv. Megjött. Nem úgy általában egy férfi, akit eddig nem ismert, hanem az a férfi, akire várt. Ez voltaképpen a bolygó hollandi története, csak a megváltás marad el a végéről. A környezet valószínűtlenül tökéletes a Metropolitanben. Valery Gergiev vezényel, nagy, pompás ívekre osztva föl a zenét. Lehet, hogy a drámaiságot időnként föláldozza a forma kedvéért, nem és nem gyorsít bele Tatjána és Filipjevna párbeszédében, pedig a lány idegessége ezt indokolttá tenné, de Gergiev vastag ecsettel dolgozik, magasabbról néz le a műre.

A férfi énekesek az elképzelhető legjobb formájukat hozzák, legalábbis a két lengyel: Mariusz Kwiecien finom, elegáns, aztán meg szenvedélyes, Piotr Beczala pedig élete legjobb teljesítményét nyújtja Lenszkijként. Mindkét hang szép, de kicsit semleges, most viszont feltöltődnek, forrnak, szikráznak, elenyésznek. A rendezés egyrészt gyönyörű, csehovi világ, beszűrődő fények, vászon öltönyök, másrészt hóviharok, oszlopcsarnokok, teljes nagyvilág. Mindez azonban nem jelenti a gazdagság ostobaságát, minden szerep, minden viszony a végletekig kidolgozott, pontosan tudjuk, hogy Lenszkij és Olga, vagy akár Olga anyja hogyan vélekedik egymásról.

Van egy idétlen is a szereposztásban, a Gremint éneklő Alexei Tanovitski, ronda hangú medve frakkba öltöztetve, talán csak hogy lássuk, mekkora áldozatot hoz Tatjána, amikor mellette marad. A környezet azonban mind csak azért érdekes, mert majdnem fölösleges. Mindaz, ami fontos, Anna Netrebko arcán látható, a szerelem, a kétségbeesés, hitetlenkedés, aztán ahogy Anyeginná válik maga is, megtanulja a míves unatkozást a nagyvilágban, kifejezéstelenné válik az arca hercegnéként. Tökéletesen elég volna egyetlen kamera, amely őt követné, és mindent tudnánk és értenénk.

Két csókkal több az előadás, mint bármelyik másik Anyegin. Mikor a címszereplő visszaadja Tatjánának a levelét, odamegy hozzá, megérinti a lány arcát, aztán nem áll ellen a szépségének, nem bírja ki, hogy a másik fölötti hatalmát ne fitogtassa: könnyű kis csókot nyom a lány ajkára. Két felvonással később ez a történet vége. Anyegin magát tépve, nyakkendő nélkül, lecsúszott kabátban térdepel Tatjána előtt a hóesésben. Tatjána megy, Anyegin utánarohanna. Tatjána megfordul, egy pillantással megállítja a férfit. Egymás szemébe néznek, egészen közel van az arcuk, Netrebko arcán furcsa mosoly szalad át. És kőkeményen lesmárolja a férfit. Sarkon fordul és elmegy. Szevasz.

A Metropolitan Opera előadásának élő közvetítése a MüPában