Az eszkimó teniszezők jövője
Utóbbi „megteremtését”, vagyis a női irodalmi hagyomány létrehozását tűzte ki célul Menyhért Anna és frissen megjelent könyve. A cél egyértelmű: dolgozzunk a szokásrend ellen, és ne felejtsük el a saját korszakukban sikeres női szerzőket. Kétféle irodalmár van, tudtuk meg mindjárt a beszélgetés elején. Az egyik szerint női irodalom nincs, csak egy és oszthatatlan irodalom létezik, és minden a minőségen múlik, nem a szerző nemén. Az idetartozónak a női irodalom tehát nem létező probléma.
A „tagadók” ugyanakkor úgy vélik, hogy a történelem ma már túlhaladta a kérdést, a múltbéli publikálási és érvényesülési akadályok mára mind megszűntek, ma már bárkiből lehet sikeres író. A másik fél szerint viszont, aki nem tagadja le a létét, sőt viszonyul is hozzá, nos, ott legtöbbször történet is kapcsolódik ehhez a viszonyhoz. Menyhért Annát például egy 2008-as irodalmi üdvözlőlap indította el a kutatás felé. Azon a bizonyos lapon, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum küldött szét, csak férfi írók arcképe volt látható. Amikor ezt különféle fórumokon szóvá tette, csak legyintettek: ez nem fontos téma.
Akkoriban fedezte fel, hogy az irodalmi rendezvényeken kizárólag férfiak beszélnek férfiakkal. Ráadásul az iskolai irodalmi tankönyvek is úgy tesznek, mintha a nők sosem írtak volna, „megelégedtek” az írófeleség szerepkörével. És ez nem lehet véletlen, erősítették meg a beszélgetés résztvevői (Turi Tímea költő, irodalomkritikus, Borgos Anna genderkutató, pszichológus és Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke).
A kánon ugyanis nem csak úgy véletlenül jön létre, társadalmi énkép, hallgatólagos megegyezés és néhol önkény van mögötte. Márpedig a hazai köztudatban a női munkának vagy teljesítménynek nincs nagy elismertsége, nem tartja sokra, így hiába volt az adott korban ismert vagy elismert a női szerző (mint mondjuk Erdős Renée), végül a feledés mély kútjába hullott. A könyv és az általa létrehozni kívánt hagyomány ezt az emlékezési mechanizmust kívánja átértékelni és a folyamatot megállítani. Hiszen mégiscsak igazságtalan, hogy Erdős, aki sokkal hamarabb alkalmazta műveiben az Ady-féle verstechnikát, azért szorult az irodalmi partvonalra, mert összeveszett szerelmével, Bródy Sándorral. Később annak öngyilkossága miatt előbb Bródy barátai, majd ellenségei is meggyűlölték. Ma pedig nyoma sincs az irodalomban.
Arató ugyanakkor figyelmeztetett, hogy nem szabad túlértékelni a korabeli recepció jelentőségét, arról nem beszélve, hogy akkoriban jelentősnek tűnő férfi alkotókat is eltüntetett a feledés. Csakhogy, érkezett a replika Menyhért részéről, ma igenis szükség van ez effajta túlélezett gesztusokra és a provokációra is. Mert csak így nyúlhatunk bele a kánon alakításába, így érhetjük el a tankönyvek átírását. És érhetjük el, hogy megszűnjön például a Törpilla-effektus. Miszerint mindenhol, minden bizottságban, zsűriben és felolvasáson elég egy nő, aki képviseli a többit. Így mindenki úgy érzi, hogy elvégezte az emancipáció által rárótt feladatot.
A Nyugat esetében is mindenkinek megvolt a maga címkéje: Babits volt az Esztéta, Móricz a Népi, Kaffka Margit meg a Nő. A nemiség előtérbe helyezése az esztétikával szemben azzal a veszéllyel járhat, vetette fel ugyanakkor Arató, hogy egy-egy szerzőt csak azért szeretünk, mert nő. Holott a művek milyensége, értéke, újításai is éppolyan fontosak. Akkor talán érdemes lenne megnézni, hogy mit tartunk jónak, értékesnek, érkezett a válasz. Hiszen az efféle cseles kérdések (mitől jó egy szöveg?) általában arra jók, hogy a nők, az általuk képviselt témák, megszólalási módok alul maradjanak. Arról nem is beszélve, hogy a hazai kánon nem tartja sokra a köztes műfajokat (a memoárokat vagy életrajzokat például), amelyekben a nők erősek. A hazai kánon igazából a tiszta fikcióra épülő műveket kedveli.
A női irodalmi hagyomány létrehozását az is gyengíti némiképp, hogy sok, fősodorba tartozó női alkotó hol vehemensen, hol szelídebben utasítja el, hogy őt idesorolják. Ennek az lehet a magyarázata, elemezték a résztvevők, hogy az irodalmi elfogadás és siker ára épp ez a lemondás. Aki már bekerült a nagy (férfi) irodalomba, az attól tart, hogy ha felvállalja nemi identitását, máris eggyel hátrébb kerül: csak női íróként ismerik el. Már nem író lesz, hanem „csak” nő. Ez pedig azért veszélyes játék, mert sok, kevésbé rátermett szerző mintegy ugródeszkának kívánja használni „nőiségét”. Kisebbségi mivoltára hivatkozva kíván rangot elérni a kánonban, miközben ennek útja mégis a minőség lenne.
Felmerült az is, hogy talán azt az utat kellene bejárni, amelyet az Egyesült Államok is bejárt a színes bőrűek esetében. Hogy a negatív diszkriminációt a pozitív váltsa fel. Csakhogy Aratót például eléggé zavarná, ha valamiféle politikai korrektség mentén kellene olvasnia. Ugyanúgy aminőség ellen dolgozna a kvótarendszer, meg egyáltalán az, ha bármiféle irodalompolitikát erőltetnénk rá az értékválasztásra. Ám az is igaz, figyelmeztetett Túri Tímea, hogy önmagától nem lesz egyensúly; és ahogy van nyelvtervezés vagy nyelvújítás, efféle „mesterséges” szempontokat a kánon létrehozásában is lehet érvényesíteni.
