Vidnyánszky bemutatkozása: Példázat vagy öncsalás
Tamási Áron szamaras bohóságát finom, kissé szépelgő ízléssel, mesei realizmussal állította színpadra. A darabot pedig, mint tudjuk, nem ő választotta, hanem Eperjes Károly ajánlotta neki, aki 2005-ben már megrendezte azt – elég érdektelenül. A darab példázat akar lenni az újrakezdésről. Hőse, miután hosszú bolyongás után hazakerült az első világháborúból, egy szamár segedelmével kívánná újrakezdeni az életét. Ezzel fölbolygatja a kis székely falu rendjét.
A gyerekek gúnyolják, az elöljáróság a köznyugalom bolygatásával vádolja. A szamár azonban jelkép. A hit, no meg a gépromboló antikapitalizmus jelképe. Ám abból aligha lett volna darab, legfeljebb termelési színmű az ötvenes évek elején, ha a szerző bemutatja, miképpen sikerül a szorgalmas férfiúnak a szamár révén visszaszereznie egykori négy lovát, és még a házát is megépítenie. Tamási egy gyerekcserés szerelmi mesével tölti ki a nekibuzdulás és a révbe érkezés közötti űrt.
Hősünk „szívébe veszi” egy tisztes aggastyán kisgyerek korában meghalt lányát, így aztán az ő erkölcse szerint nem veheti feleségül azt az eleven leányt, akibe később beleszeret. Ám kiderül, hogy szerelme elcserélt gyerek, azonos a halottnak hittel. Így aztán nincs akadálya a további boldog építőmunkának. Hogy ez jó mese-e vagy óriási szamárság, az már ízlés kérdése. Hitelt érdemlő tanúk szerint 1997-ben Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi Lászlónak sikerült érvényes előadást létrehoznia belőle.
Azt sajnos nem láttam. Vidnyánszky Attila előadása a hit erejével hat. Már persze arra, aki hinni akar. Aki nem hisz a csodákban, pláne nem a hit csodatévő erejében, az látja Olekszandr Belozub hatalmas, fekvő és lógó gerendákkal, aztán a belőlük készült ház jeleivel ékesített gyönyörű színpadképét, Balla Ildikó jó ízléssel színpadiasított népviseleteit, hallgathatja Köczei Árpád diszkréten áttetsző kísérőzenéjét. Figyelheti Trill Zsolt elegánsan átszellemült, hívő hősét, Martinovics Dorina konok szerelmű lánykáját, és körülöttük a meglehetősen vegyes színészi alakításokat.
A vén házaspár közhelyes kötődései közepette Reviczky Gábor végig féken tartja a benne rejlő ripacsot, Nagy Anna is csak néha ereszti el. Tóth Auguszta, aki Székesfehérváron néha remek volt, az Újszínház csapatából kitűnt ízlésével és pontosságával, itt most a kéjsóvár kísértő szerepéhez csak a falusi rossznő szokványgesztusait társítja. Horváth Lajos Ottó sehogyan sem találja a bűnös érzékiségével küszködő öregedő férfi igazságát. Mécs Károly életfájdalmát tekintélyesen viselő öregember.
A többiek, Tóth László és Tenki Réka, Varga József és Ujvári Zoltán korrekten megfelelnek a feladatuknak. A mese addig igaz, amíg nem gondolják valóságnak, még ha példázat akar is lenni. Márpedig a Nemzeti igazgatója annak szánja. Az újrakezdésbe vetett hit példázatának. Nyilván az író is annak gondolta, amikor 1940 októberében, az észak-erdélyi bevonulást követően megírta korábbi novellája nyomán.
Ám a nemzeti öncsalás, önámítás eszközeként puszta hazugsággá válik. A magyar történelemben az ilyen hívő felbuzdulások Világoshoz, Trianonhoz, Don-kanyarhoz, november 4-hez szoktak vezetni. Az Erkel Színházban éppen a nemzeti önbecsapás klasszikusát, Kodály Háry Jánosát mutatják be mostanában, történetesen Vidnyánszky Attila debreceni mézeskalácsos stílusú rendezését megújítva. A Vitéz lelket először 1941 januárjában mutatták be a Nemzetiben, Pünkösti Andor rendezésében. Még két év volt a Don-kanyarig.
Nemzeti Színház
