Az olvasó és a fénykeresők
Hogy ebben mi a jó, azt nem nagyon tudtam, amikor beültem a nézőtérre. Az író ír, az olvasó olvas – olvasni intim és magányos foglalatosság, nem közösségi élmény. Abban persze van valami sznob gyönyörűség, hogy az ember egy levegőt szívjon az általa kedvelt szövegek íróival – de hogy ezzel könnyedén eltöltsön három órát, azt nem gondoltam volna. Néztem a közönséget. Egyetemi emberek, hatvan felé közeledő – korombeli – egykori bölcsészlányok, szőkeségük alján ősz csík a választéknál.
Néztem, hogyan illik ilyen helyen viselkedni. Kólát inni elfogadható a felolvasás alatt, pattogatott kukoricát enni tahóság. Az írók a produkciójuk végén vastapsba átmenő tapsot kaptak – de mindegyiküket csak egyszer tapsolták vissza. Az estnek volt „íve, dramaturgiája, zene-dramaturgiája”, ahogyan a meghívó ígérte. Úgy lett, ahogyan Dés László előre leírta: a szerzők olyan írásaikat olvasták fel, amelyek „rezonálnak a korra, a pillanatra, amiben mindnyájan élünk”. Závada Pál kezdte, a Természetes fény munkacímet viselő, jövő március ban megjelenendő regényéből olvasott fel.
A helyszín: T. nagyközség a Felvidék visszacsatolása idején, majd 1946-ban, a magyar–szlovák lakosságcsere idején. A kosztümök: egyenruha és nemzeti viselet. Háttér: turulmadaras revíziós emlékmű. A hősök – akik a felolvasott részletben megjelentek: Semetka János községi bíró és családja, nacionalista szájtépők, rezonőr fényképész. A stílus: a nemzeti közhelykészlet. Technika: változó idősíkok, és akár egyetlen mondaton belül ugráló nézőpont.
Nem nagyon értem, a kiválóan mesélő Závadának miért van szüksége erre – lehet, hogy Joyce és Proust óta csak azt fogadják be a jelentékeny írók céhébe, aki virtuóz módon bánik a narrációval. Parti Nagy Lajos a Hősöm tere című szatírájából olvasott fel részleteket. A könyv hozzáférhető, zseniálisan megírt negatív utópia. A közönség menet közben felbátorodott, és különösen a trágárabb poénokon úgy kacagott, mintha stand up comedyt látna.
Az előző Fidesz-kormány idején játszották Szegeden Ionesco Rinocéroszát. Ott orrszarvúak építik a fasizmust, csúnya, durva állatokról könnyebb ezt elképzelni, mint a Hősöm terében a galambokról. Tolltestvérek, fajtársak és fajtársnők, coki a víznek, meg a gályának, mert az árja az úr. Spiró György „egyéni képviselői indítványt” olvasott fel a nyugdíjasok vizsgára való felkészüléséről. Ez az önkényuralmi paródia hasonlított legjobban a valóságos Fidesz-világhoz, amely senkit nem hagy békén, szabályoz, egzecíroztat, szankcionál.
Az alaphelyzet szerint minden nyugdíjasnak vizsgát kell tennie. A tananyag kártékony, kisszerű és nevetséges dolgok sokasága, amelyeket fizetős tanfolyamokon lehet elsajátítani. Aki nem megy át a vizsgán, az elveszti előbb a nyugdíját, aztán a lakását – ezeket azok kapják meg, akik átmennek a vizsgán. Esterházy Péter az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat című regényéből adott elő. A történelmi regényben az, ami Isztambulban történik a XVII. században, olyan, mintha Pozsonyban (vagy akárhol Magyarországon) történne, mostanság.
Csak egy mondat, az előzőekhez kapcsolódó dramaturgiai ív szemléltetésére: „…mennyire eminen sen magyar mondat ez, mennyire velejéig magyar”. Az épülő diktatúra egymást váltó képzeteit Dés András ütőhangszereken előadott idegborzoló produkciója erősítette. A hangosítás rossz volt, bár egy ideig nem tudtam eldönteni, a zavaró sercegés az üzenet része-e, vagy technikai hiba. Én ugyan nem vagyok híve sem Orbánnak, sem a rendszerének, de azért zavart kicsit ez a sok diktatúra meg épülő fasizmus. Azon gondolkoztam: talán rosszul látom azt, amiben élünk.
Hiszen ők mind a négyen kétségkívül zseniális művészei a magyar nyelvnek. A legjobbak. Mégis, talán, mert öregszem, úgy vélem, van más is ebben a világban. A finálé fináléjában aztán Esterházy Péter – aki azt gondolhatta, hogy van a nézőtéren, aki ezt gondolja –, felolvasott egy gondolatmenetet arról, hogy van-e ma eszménye a művészetnek. Akármilyen művészet is a mai, mondta, nagy művek vannak, és azok ilyenek. (Mint az övéik.) Az ugyanis nem igaz, hogy van egy eszményekre áhítozó társadalom, a megrendelő, de ez a lezüllött művészet fütyül erre, és nyeglén vonogatja önmegvalósító vállacskáit.
Milyen eszményeket igényel ez a mai magyar társadalom, amely jószerivel nem is létezik? Amely agresszív, tahó és kulturálatlan, morzsalék társadalom. Az úgynevezett írótól semmi sem várható. Az íróban nem lehet bízni, csak az olvasóban szabad. A nagy korok nagy művészete tudott a fényekre figyelni. Az író: fénykereső. De a fény, amiről szó van, az olvasó fénye. A művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi. Olvasóként meg lehetett volna sértődni ezen, de Esterházy közbevetette: ő is olvasó.
