A klasszikus balettstúdiumok után a Lábán Rudolfról elnevezett londoni Lábán Központban kortárs tánctanulmányokat folytató Ikuyo Kuroda (1976) műve azonban maga Japán – noha annak a nem hivatalos, „kirakaton” kívüli változata. A hatvanöt perces (gender)munka az ismertető szerint „a belső (én) és a külső (nem én) közötti feszültségből eredő dühkitörés”.

Egyedi, speciális, mélyen személyes

Az alkotó azonban túllépett az önmaga által kijelölt határokon: 2002-es frusztrációtablója nem pusztán az őt megihlető témáról, a japán nő kudarc- és válságállapotáról szól. Ezért, hogy a hullámzó érzelmi amplitúdójú programdarab korántsem ázsiai egzotikum, mégis egyedi, speciális, mélyen személyes. A fölvillanyozóan dinamikus fölütésben hét piros ruhás nő ugrál térdállásban, vörös fényben, dobok és ütősök szilaj ritmusára – fekete magas sarkúban, (ki)robbanásra készen. Rettenthetetlenek, szenvedélyt követelők, törékenységük ellenére drabálisak, durvák.

A rusztikusság ugyanannyira jellemzője a néhány motívumra épülő mozgásnyelvnek, mint a túlhajszoltság, a harag, a hisztériába torkolló túlfeszítettség, amelyet a diszkógömbös, latinos esztrád és egy hard rock nóta kivételével lírai klasszikus muzsika ellenpontoz. A kimerülésig ismételt (szinkron)zuhanásokra, esésekre, vetődésekre, lábemelésekre, forgásokra, makacs talpra állásokra épülő, néma sikításokkal tarkított munka nemzetközi kortársszabványnak is tetszhet, de mindaz, amit Kuroda színre vitt, bizonyos elemeiben csak az utóbbi években vált sztenderddé (és gyakorta vaskos közhellyé).

Ugyanez érvényes a nemiségtől erősen áthatott mű szexuális tartalmára is, melyben repetitív elem, hogy az éppen a fókuszban lévő, „szólózó” táncos a különleges, fodros bugyijában matat, lihegve. Máskor az egyikük bő nyálcsíkot csorgat a ruhájára (utalás az ejakulációra), combjai között a cipőjét szorítva. Mindez nem öncélú, kifundált hatásvadászat. A Lolita-komplexusos Japánban a diáklányok használt bugyija szexshopokban árult fétistárgy. A bizarra, az abnormitásra, a kegyetlenségre, a cukiságra, az infantilizmusra, a szörnyűségesre fogékony, (ezért is) exportképes J-kultúra nem mutat szemérmet az erotika megjelenítésekor (sem).

Ezt példázzák az Edo-kori (1600–1867) provokatív nyomatok (muzan-e), fametszetek (abuna-e képek, bordélytárgyú sungák) vagy a groteszk szex- és vad pornóképregények, animációs filmek is (hentai-, ecchi-, ero-guro mangák, animék). Tartózkodva a nemzetkarakterológiai általánosításoktól: a kreatív képzelőerejű japánok vakmerően, kendőzetlenül ábrázolják, élik meg a tudattalan ösztönlétet – kivált az elfojtásra hajlamos, voyeur keresztény-zsidó kultúrkörhöz képest.

A kivételesen koncentrált előadókat nem csupán fizikailag komoly erőpróba elé állító, igézően, zseblámpákkal (is) megvilágított, díszlettelen produkció ennek a társadalmi, pszichés következményeit mutatja be. Az Érintés (Soku) egy lassú fejlődésfolyamat, melyben az artikulálatlanságtól, a kielégítetlenségtől, az extremitástól, a (leginkább) passzív agressziótól, a pánikállapottól eljutunk az intimitásra irányuló kísérletig. A primer, magamutogató testiségtől a sérülékeny, pozdorjává tört lélekig. Az elégikus zárójelenetben a remeklő Chiaki Isa, Haruka Kajimoto, Ayaka Nakatsuru, Mamiko Oe, Rie Teranishi, Minako Ueki és Kumiko Yajima fehérneműre vetkőzve lépdel a nézőtér irányába.

Egymásra pillantást sem vetve, úgy érnek a mellettük haladó társuk karjához, kezéhez, ujjaihoz, mintha egy vak ember tanulmányozná a bőr tapintását, majd eldőlnek, fejjel előre. A Doppelgänger-problematikát is súroló produkció egyszerre beszél az önazonosság meghasadásáról, elveszítéséről és az identitáskeresésről. A kényszeresen demonstrált, tévutas erőről-erőszakról és az érzékenység, a finomság, a női princípium elveszítéséről, sőt megtagadásáról.

A dramaturgiai sutaságok okán bár többször befejezett, majd hibátlanul véget érő, biztos ízlésű opus letisztult, elmés, humánus önvallomás. Ritka, hogy egy alkotó szimbólummá tudja emelni a saját neme probléma- és traumahalmazát, hogy ilyen kíméletlen, mégis elegáns, fegyelmezett őszinteséggel szóljon magáról és a hazájáról: a szerepjátszó, meghasonlott, skizoid, szeretetlen Japán apácskáról.