A szív keni a motort
Habár a mester tényleg olyat veretett, mi azért tudjuk, hogy hatáselemről van szó csupán. És hát vaksötétben megtalálni a hangszereket a színpadon...
Nem mintha a világ legjobb gitárosának szüksége volna hatáselemekre, egy kibelezett kultúrház lepattant színháztermében is megállna a levegő, ha a nyakába veszi a hangszert és bluesba csap. Az se baj, ha már kikapcsolták a villanyt a művházban, Bonamassában bízhatunk annyira, hogy akusztikus játékától is leesik az állunk, némi porfelhőt verve fel. Ez például onnan is tudható, hogy a keddi koncert ugyancsak akusztikus blokkal indul, vagy valami olyasmivel, és már az elején sejthető, hogy nem nyugodtan üldögélős másfél-két órában lesz részünk, hanem.
Amúgy elmondhatná egyszer valaki, kinek jók igazán az ültetett koncertek. Magunkat nem okvetlenül jellemeznénk táncos lábúként, de azért szeretjük mindenünket átadni a zenének, ha már hangversenyen vagyunk – márpedig a blues mint általános zsáner, mindent meg is tesz azért, hogy átadjuk neki magunk. És akkor itt vannak a tömött sorok. Nagyokat bólogatnak a fejek, a folyamatos testlüktetés nyomán mozognak a széksorok – nem mondjuk, hogy a kongresszusi népe táncra perdülne, de ennél azért több szabadság dukál a blueshoz.
Erről viszont nem Joe Bonamassa tehet, ő mindent megtesz azért, hogy elégedetten botorkáljunk haza majd az est végén. Fáradozásaiban nem marad partner nélkül. Carmine Rojas basszusgitáros és Tal Bergman dobos mellett Derek Sherinian is ott nyüzsög a színpadon. Sheriniant bátran nevezhetjük az utóbbi évek egyik legkeresettebb billentyűsének – népszerűsége pedig nem véletlen. A karrierjét Alice Cooper mellett kezdő Sherinian később a Dream Theaterben szerzett további tapasztalatokat, de mások mellett zenélt már Steve Lukatherrel, Yngwie Malmsteen nel, a Kisszel, Billy Idollal és Al Di Meolával is. Hovatovább Bonamassával sem most közösködik először a Cooper által csak „a billentyűk Caligulájának” nevezett zenész.
Tökéletesen olajozott gépezet – így jellemezhetnénk a zenekart, hozzátéve, hogy itt most a szív keni a pöccre induló motort. Ezt már az elején érezni, mikor az Athens to Athenst vagy a Woke Up Dreaminget játssza az „akusztikusnak” mondható blokkban, s hogy ott még alacsonyabb a fordulatszám, csak a későbbiek fényé ben derül ki igazán.
A Dust Bowlnál például, ezzel indul ugyanis az „elektronikus” szekció, hogy aztán úgy játsszon a zenekar a nézők idegeivel, ahogyan csak akar, illetve ahogyan a legjobbnak látja. Egyszer felemel, aztán hirtelen leejt, és sirathatjuk mi is a babánkat – hogy aztán megint az égbe emeljen és így tovább, hosszú időn át. Hoszszú, de egyetlen percre sem unalmas a Joe Bonamassa szólópályáját is méltóképp reprezentáló koncert, amelyen nemcsak a legutóbbi, Driving Towards The Daylight című lemez dalaiból, de a korábbi anyagokról, egyebek mellett a Sloe Ginről, a Black Rockról, a The Ballad of John Henryről is hallunk szerzeményeket.
Jön a Story of a Quarryman, jön a Who’s Been Talking? is, mely utóbbit egyébként a Howlin Wolf nevű legenda tett híressé, aki maga is elképesztően jó bluesénekes, gitáros és harmonikás volt. A tiszteletadás itt nem csak annyiból áll, hogy lenyomja a Bonamassa-banda jól a dalt: az elején Wolf szelleme is megidéződik, az ő hangját halljuk, ahogy az ikonikussá vált főtémát dudolássza... Ezt újabb cover követi, ez már Eric Claptont „hozza” a kongresszusi színpadára: Someday After a While. A Slow Train vagy a Dislocated Boy mellett jön azért egy Gary Moore-dal is, a MidnightBlues.
Alakult 2009-ben egy minden túlzás nélkül szupergrupnak nevezhető zenekar, a Black Country Communion, amelynek Bonamassa mellett a már említett, s a gitárossal most is együtt turnézó Sheridian, valamint Jason Bonham dobos és Glenn Hughes énekes is tagja volt. Az idén tavasszal viszont hivatalosan is megszűnt ez a formáció – ami nem jelenti persze, hogy ne idéznék meg Budapesten a kvartetet: szól a Song of Yesterday is. Összesen vagy 17-18 dallal kedveskedik a magyar rajongóknak Joe Bonamassa, a Sloe Gin már a nem is csak egydalos ráadásban jön... Mindenesetre kicsivel több mint két óra tömény blues után, és az eddigi tapasztalatok birtokában (a gitáros 2007-ben és 2010-ben is járt Budapesten) arra gondolunk, akár már holnap lehetne 2016. Hátha.
