Lélekfejtés nincs
Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy a Debrecenben élő, több nívódíjjal kitüntetett, igen felkapott festőművész az utóbbi hónapokban nálunk szokatlannak számító megrendeléseknek tesz eleget: a Lajtán túli országokba szállít kisállatokat ábrázoló portrékat. Számos műve került állatorvosi rendelők falára és persze otthonokba is, megrendelői ugyanis fontosnak érzik, hogy kedvenceiket ne csak fényképen örökítsék meg, hanem annál jóval értékesebb, művészi formában is. Kérdem Potyók Tamástól, hogy számára, aki 1995-ben diplomázott a budapesti képzőművészeti egyetemen, majd ugyanott 1997-ben a mesterképzőt is elvégezte, vajon nem „ciki-e” efféle képeket festeni? Merthogy miközben nézem őt munka közben, a téma kapcsán megszólal bennem a kultúrsznobizmus. Hiszen ha nem egy professzionális festőt, hanem egy amatőr, sőt dilettáns képzőművészt látnék kisállatkát rajzolgatni, akkor legyintenék, s azt mondanám: mindez merő giccs.
– Én is tudom, hogy bizonyos ízlés szerint „nem illik” kismacskát és kiskutyát festeni, de erre az esetre is érvényes az a szabály, hogy nem csupán a mű tárgya számít, hanem a megfogalmazás minősége – magyarázza Potyók Tamás. – Nézze csak meg Csernus Tibor hattyúkat ábrázoló képeit: ki mondaná rájuk, hogy giccsesek?
De annak vajon mi az oka, hogy Magyarországon élve az ember „gyanakodva” tekint az effajta „állati” megrendelésekre? Potyók Tamás szerint ez nem mindig volt így, hiszen hazánkban a főúri udvarokban egykor komoly hagyománya volt a vadászkutyák megfestésének, s az ilyen munkákat a nagy tehetségű, tekintélyes festőművészek sem utasították vissza. Ebben természetesen szerepet játszott a pénz is, elvégre a főúri udvarok jól fizettek – s maga Potyók Tamás sem tagadja, hogy a kisállatokat természetesen nem ingyen készíti. Megélni egyelőre nem tud ebből a munkából – ahhoz havonta soktucatnyit kellene megrajzolnia –, de azért jól keres vele a nélkül, hogy föladná művészi hitvallását.
– Járom a saját festői utamat, amelynek ez a munka csak egy iránya – mondja –, de arra odafigyelek, hogy vállalható, művészileg értékes portrék kerüljenek ki a kezem alól. Nem arról van szó tehát, hogy az ember pénzért mindent bevállal, hiszen ha valami tényleg „ciki”, akkor tudni kell nemet is mondani. Úgyhogy ebben a munkában semmi szégyellnivalót nem látok. Azt nem gondolnám, hogy Potyók Tamás legközelebbi egyéni kiállításán látunk majd efféle ceruzarajzokat, de azért csak megkérdezem tőle: ha egy emberi arc megrajzolásakor fontos a személyiség ábrázolása, akkor egy családtagként szeretett házi kedvenc esetében vajon beszélhetünk-e hitelesen megrajzolható egyedi karakterjegyekről egy-egy képen?
– Önbecsapás volna, ha erre igennel válaszolnék – feleli –, elvégre állatpszichológus lennék, ha ilyesmire képes volnék. Ami egy művésztől ezen a területen elvárható, az a tisztességes munka. Meg lehet nézni, hogy Németországban milyen komoly festők szakosodtak kisállatportrék készítésére. Gondolom, ők sem arra törekednek, hogy „megfejtsenek” egy állati lelket, hanem hogy a lehető legjobban teljesítsék a megrendelést.
Potyók Tamás természetesen fotó alapján dolgozik, és egyszerre több kép is készül debreceni műtermében. Ahol egyébként ott lógnak a falon nevezetes olajfestményei a hortobágyi pusztán heverésző szürke marhákról. Emblematikus alkotások ezek egy eredeti látásmódú festőtől – igaz, nem is aprócska házi kedvencek ültek neki modellt...
