Egy nagy kultúra kisszobája
1996-ban a B’nai Brith franciaországi részlegében találták ki a Zsidó Kultúra Európai Napját, és azóta van. Különböző napokon, de mindig szeptember (tisri) környékén. Tavaly már Európa 27 országának 260 városában, sok száz helyszínen nyüzsgött több százezer látogató.
Idén szeptember (tisri) utolsó vasárnapja volt a zsidó kulturális nyüzsgés napja. Délelőtt többek között a Fiumei úti sírkertből leválasztott, sok évtizede lezárt Salgótarjáni úti temetőt lehetett benyüzsögni, ahol sok egykori prominens személy és család nyugszik jeles művészek (főleg Lajta Béla) tervezte síremlékek alatt, már amennyire a temető arculatának alakításához jelentős mértékben hozzájáruló vandáloktól nyugodhatnak.
„Rabbinövendékek temploma, zsinagóga bordélyból, kaszinóból és szefárd hangulatban – zsinagóga és dallamok.” Ezzel a programmal csalogatott délutáni sétára a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a Józsefvárosba. A csalogatás kicsit jobban sikerült, mint amire számítottak, de ennek a sikernek az utolsó állomásig nem voltak komolyabb következményei.
A Józsefváros társadalmilag ma is erősen lejt Nyugatról Keletre, és ez régen is így volt. Sőt. Így lejtettünk le a két körút közötti Palotanegyedben, a „Mágnásfertályon” alapított modernista, neológ kirakatintézménytől, a Rabbiképzőtől a minden tekintetben vegyes és közepes, (még ma is) nagy és sokszínű közösséget kiszolgáló Nagyfuvaros utcai zsinagógán keresztül a Teleki térig. (A Nagyfuvaros utcai zsinagóga épületében egykoron kaszinó, illetve fölöttébb rossz hírű, táncos szórakozóhely működött.)
A Nagyfuvaros utcai nagy zsinagógához még passzolt a nagy tömeg, no de a Teleki téri pici imaházhoz... A cipőm orrán is ültek, csoda, hogy nem toltuk szét a falakat.
A Teleki téri ócskapiac, a Tangó volt a XIX. század végétől a XX. század közepéig a rongyosok plázája. Kínáltak itt mindenkinek mindenből mindent, de azért leginkább olcsón ócskát azoknak, akik a kétfillérest is magázták. Sok kopott ember tartotta itt el egymást, biztosította egymásnak alacsony árért a társadalmi helyzetükhöz illő alacsony minőséget. Az egész városrész a boltokkal, kocsmákkal, műhelyekkel a Tangóra szerveződött rá. A galíciai, ukrajnai nyomor és üldöztetés elől menekülő, nagyon vallásos, nagyon ágrólszakadt, nagyon hagyományőrző zsidókat egyenesen ide hányta ki a Józsefvárosi pályaudvarról a vonat. Ők adták ezen a környéken a lakosságnak úgy a felét. A napirendjükhöz hozzátartozó szapora imádságokhoz közeli imádkozó helyek kellettek, s erre szolgáltak a szerény kis ortodox lakászsinagógák, a stíbelek, melyekből volt vagy húsz a Teleki téren és környékén. Ezek persze a vészkorszak, a Tangó bezárása, az ’56-os kiáramlás után elfogytak, egy maradt. Egy kopott bérház udvarának sarkában, mintha a házmesterhez lépnénk be. Kopott házmester kopott lakásába, ahol a kirakati elvek nem érvényesek, elöl van minden kacat a régi porszívóval bezárólag. Két lakás egybenyitásával alakították ki maguknak ezt a kis imaházat egykor a galíciai Csortkovból érkezett haszidok. Átvették a szefárd szertartást, és ez az egyetlen hely ma Magyarországon, ahol a szefárd (spanyolzsidó) hagyományt őrzik.
Itt rabbiskodott informálisan az ellenzéki Raj Tamás abban a másfél évtizedben, amikor eltiltották őt a hivatalos rabbiságtól. Ezt az egy szem szobazsinagógát egyszemélyes összetartó erő, Gláser Jakab asztalos óvta meg a többi sorsától. A legendás Juci bácsi a vészkorszakban sok embert, aztán meg imaházat mentett. Amíg élt – és 94 évet élt – szenvedélyesen szervezkedett, hogy mindig összejöjjön itt annyi ember, amennyi az imaközösséghez kell. Halála óta a róla elnevezett alapítvány és a város legkülönbözőbb pontjairól összejáró fiatal csapat tartja fenn az imaházat.
A környék egykori több tízezres zsidó lakosságának sajátos életéről, szubkultúrájáról alig vannak források. Az imaház kutatócsapata vadássza most össze, ami van, és interjúzzák végig azokat, akik még tudnak valamit az egykori itteni életről. A faliórán a mutató az általunk megszokottal ellentétes irányban jár, de csak a kívülálló hiszi, hogy a múlt felé ketyeg.
