Közben meg Yuja Wang. Mondhatnak akármit arról, hogy ezek az ázsiai muzsikusok mindent megtanulnak a hangszerjátékot illetően, csak a lényeget nem, engem mindig lenyűgöz, ha valaki megtanulja a zenészélet technikáját, ha azt érzem, hogy a darab el van zongorázva, és nem el van lirizálva, mert az a sok hangjegy kifog a muzsikuson. Mindenki vizsgálja csak meg a lelkiismeretét, amikor a w és y betűs neveket látva legyint, hogy vajon nem a hétköznapi rasszizmus fertőzte meg, amikor olyan sommás az ítélete. Mert azon nehéz vitatkozni, hogy Yuja Wang eljátszik mindent, amit kell, gyors és pontos. Ha valami hiányzik, majd itt megtanulja, a világ első számú Bartók-játékosa vezényel, amit ő nem tud ebben a kérdésben, az nincs, Kocsis lesz az ész és szív, Yuja Wang a kéz és a szépség.

Mert hogy szép is. Kicsit különös, hogy ezt ennyire használni is akarja, feszes, piros miniruha van rajta, meg elképesztően magas sarkú cipő. Amíg azon gondolkodom, hogy ilyen lapos has és vékony derék mellett hogyan férnek el benne a belső szervei, az a rengeteg bél, meg a vese, máj, szív, addig a földszint jobb elöl ülő férfinézői finoman nyújtogatni kezdik a nyakukat, a zongora alá lesnek, belső combokon legeltetik szemüket. Nem tökéletes helyzet Bartók befogadásához, de majd mindjárt jön a haddelhadd, rezek, ütők, nem fogtok itt kukkolni.

Most kellene abbahagyni a beszámolót. Mert ami ezután jött, azt senkinek sem kívánom. Yuja Wang zongorázott, mint a géppuska, majdnem nevetségesen gyorsan és pergően, majdnem siralmasan kifejezéstelenül. Amikor a hullámok, amelyek akár erősíthetnék is, tökéletesen kioltják egymást, egyrészt egészen idegesítő volt ez az éretlenség és értetlenség, amellyel a művet előadta, másrészt a zenekar is lomhának, nehézkesnek, darabosnak tűnt mellette. Aztán szép lassan a tökéletes pontosságról alkotott elképzelések is gyengültek egy rossz belépés után, az ember lassan, de biztosan rájött, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincsen, nem azért, mert Bartók szelleme hiányzik, vagy a mélység, a második tétel csodálatos szorongásai, de semmiféle egyéb, kevésbé kifinomult öröm sem érezhető, nem tudom, mit kell ezen hallgatni.

Két ráadás, a Horowitz-féle Carmen-átiratban azért lehetett örülni megint a fantasztikus technikának, csak hát miféle ízlésre vall a Carmen cigánytáncát játszani a Bartók Második után? Azért vicces volt nézni a zenekar hegedűseit, hogyan hajoltak ki egymás háta mögül a bájos szólistát skubizni, számomra meg ez a felsőtest-kérdés is megoldódott: azért férnek belé a szervek, mert nincs meg mindegyik. A szív például biztosan hiányzik.