Bár ha jobban meggondoljuk, a World Press Photo múlt héten nyílt budapesti kiállítása is viszonylag egyszerűen dekódolható üzenettel operál, miszerint az ember az rettenetes. Van az üzenetnek egy másik része is, hogy ugyanis az ember az nagyszerű. És egyik jelentéstartományból sem látjuk a kiutat, egyszerre tud igaz lenni mind a kettő, és a két jelző közötti összes többi jelző, úgymint aljas, hálás, törtető, álmodozó, reménytelen – miegyéb.

Állunk a valahogyan temperált Néprajziban, körülöttünk többnyire business casualba bújt szép nők és férfiak csevegnek, hatódnak meg, nevetnek vagy keserednek el, és aztán mindenki hazamegy szépen az akármilyen lakásába, ahol luxus nem okvetlenül, de vezetékes víz és villany mindenképpen várja. Óvakodnánk most a jóléti ostorozástól, meg hogy könnyű ám a budapesti belvárosból szörnyülködni, mondjuk Paul Hansen Gázában készült fődíjas hírfotóján. Ezen két halott kisgyermek temetési menetét látjuk, csak férfiakat, a két- és négyéves kissrác rokonait, az arcukon ott van az egész Közel-Kelet: fájdalom, düh, kétségbeesés és beletörődés.

És ez csak egy a tavalyi év legfontosabb pillanatait feldolgozó, összesen 103 481 beérkezett kép közül, amelyet 124 nemzet 5666 fotóriportere küldött be a World Press Photo-pályázatra. És akkor még egy kicsit a számokról: az elmúlt évben 121 újságíró, fotós, riporter halt meg munka közben, vagyis elég nagy árat fizetünk azért, hogy láthassuk,mi történik a világban. És amit látunk, attól nem mindig leszünk boldogabbak.

Adel Hana képétől például. Ez ugyancsak Gázában készült, egy a palesztinok által lefülelt izraeli kollaboráns hulláját egy motoros húzza végig a városon. A gázai események mellett Szíria is igen sokszor szerepel a Néprajziban látható kiállításon. Aleppo ostromának jellegzetes pillanatait sorozatba fűzve Javier Manzano és Fabio Bucciarelli is díjat érdemlő módon örökítette meg.

Rodrigo Abd is ezt a témát választotta – díjnyertes fotóján Aida sír, fájdalmára nem lehetnek szavak: férjét és két gyermekét veszítette el egy bombatámadás során. Meg Sebastiano Tomada is, aki egy sérült, éppen kezelésre váró kisgyereket kapott lencsevégre, és hát Alessio Romenzi is szíriai sorozatával nyert díjat – a háborúra, a polgárháborúra mindig kíváncsiak vagyunk. E kíváncsiságunkat elégítik ki nagy műgonddal a világ legjobb fotóriporterei – akik eközben nyilván nem tudják maradéktalanul félretenni morális aggályaikat. Hiszen hát mégiscsak az van, hogy a legerősebb pillanatok, a legjobb felvételek egy-egy ilyen konfliktus közelében meglehetősen vériszamosak, de legalábbis hátborzongatóak és félelmetesek – s e félelmetes pillanatokért vesszük a lapokat, „nyitjuk ki” az internetet, nekünk a breaking news már nem is breaking, ha nem lángol valami. Ugyanakkor viszont a kemény pillanatok sokszor sikert, dicsőséget, elismertséget, díjakat hoznak a fotós számára. Cseke Eszter, az On The Spot egyik riportere is beszélt erről, mikor társával, S. Takács Andrással megnyitották az idei World Press Photót – hozzátéve, hogy ezt a dilemmát csak azok lehetnek képesek feloldani, akik nemcsak odamennek a tűzfészekbe vagy éppen egy speciális élethelyzetben lévő családhoz pár órára, megcsinálják a melót, majd hazarepülnek, hanem egy ideig együtt élnek, együtt lélegeznek a főhőseikkel.

Ennek a szimbiózisnak, e bizalom kiépülésének a legszebb példái a Contemporary Issues kategória egyedi fotói és sorozatai. Micah Albert felvétele a nairobi gyűjtögető asszonyról, aki a szemétkupac tetején könyvet olvasgat, vagy éppen Felipe Danának a 15 éves crackfüggő Natalia Gonzalest ábrázoló, kétségbeejtő portréja. És ugyanígy messzire visz el minket Maika Elan sorozata is, amely a vietnami meleg közösség néhány tagjának mindennapjaiba enged némi betekintést. Majid Saeedi szériája pedig az utóbbi fél évszázadban jó pár háborús konfliktussal terhelt Afganisztánon és polgárain ejtett fizikai és lelki sebeket mutatja meg az optikán keresztül.

Az idei World Press Photo kiállításon a legnagyobb hatással ránk Ebrahim Noroozi sorozata volt. A képeken Somayeh és Rana Afghanipourt látjuk, előbbi 29, utóbbi mindössze hároméves, irániak, egy csonka család. Somayeh egyébként is erőszakos férje intézte el, hogy most őket nézi az egész világ – miután az asszony bejelentette, hogy elválik, a férfi egy éjszaka savval öntötte le a nő és a gyerek arcát. Őrületes égési sebek. Noroozi a hétköznapokat fotózza – s a hétköznapokhoz például az is hozzátartozik, hogy az összeroncsolt arcú nő és gyermeke hetente 1300 kilométert utazik Teheránba, mert csak ott kaphatja meg a megfelelő kezeléseket.

Ilyen sokkhatások után már valóban felüdülésnek számítanak a portrészekció még karcosabb darabjai is, na pláne a sportfotók – például a tavalyi olimpiai játékokon elkapott pillanatok –, valamint a tényleg lenyűgöző természetfotók. Paul Nicklen csodálatos víz alatti pingvinképei például. A madarak még mindig sokkal jobb fejek, mint az emberek.

Fájdalom, düh, kétségbeesés és beletörődés: ez Paul Hansen Gázában készült, fődíjas hírfotója