Mindenesetre a „tánc volnék, mely önmagát lejti” című kétnapos előadás-sorozat végére valóban kell valami lazító. Ez most a már idézett Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos beszélgetése.

De már a második nap első, a Psychéről szóló szekciója is rendkívül érdekesnek bizonyult, miközben Géher István László Ritmikai szimmetriák és fraktálok Weöres Sándor Magyar etüdök-verseiben című előadásából például a kötőszavakon kívül lénye gében semmit nem értettünk, mégis a költőként is ismert irodalomtudós lehengerlő előadását élveztük talán a legjobban. Na meg Visy Beatrixét, aki jóféle prezentációval kísérte az Őrült-e minden fűszál? – a versminimuma című, a költő egysoros verseinek a korpuszban elfoglalt, amúgy változó helyét vizsgáló előadását.

Na de térjünk vissza PNL és KAF beszélgetésére. Olyan könnyen megfogható kérdésekről esett is szó, mint például hogy mit jelent Weöres az irodalomnak. Abban egyetértés mutatkozott a résztvevők között, hogy az irodalomtudósok buzgósága önmagában nem képes életben tartani egy életművet. Ahhoz szükségesek egyrészt az olvasók,másrészt pedig a vonatkozó költő műveit újraíró, parafrazeáló költőtársak, a szakmai utókor. Az olvasó pedig olvasót teremt. Példa lehet erre, hogy – bár a két meghívott költő „csak” kamaszkorában találkozott először a mester szövegeivel – több generáció éppen Weöres-művek nyomán kezdett ismerkedni a verssel, a ritmussal.

Parti Nagy három okot is lát, amiért valóban rengeteg kisgyerek nevelkedett a Weöres-féle költészet darabjain: ezek a versek jól mondhatók, érzékletesek és zseniálisak. És persze nem is minden esetben gyerekversek. Itt egy kicsit elverik a port az általában is gyerekköltészetnek nevezett fenoménen, mondván: hiába hiszik sokan, a gyerekvers nem azonos a porontyok okulására szánt, vershatású ritmikus szöveggel. Az ilyenekkel áll szemben például a Galagonya, melyből a létezés szomorúságát lehet megsejteni, megérezni. Felfejteni teljes egészében persze nem lehet – de mégis az van, hogy „sírni kell”.

Az egyébként „beláthatatlan” és akkor legyen így: wégtelen nagyságú életműben Kovács András Ferenc nem lát élesen elkülöníthető korszakokat, s Parti Nagy Lajos is úgy véli: „bárhová nyúlsz, az egészet találod meg”. Ő maga különben a bohóc-Weörest kedveli leginkább, s úgy tartja, a techné és az ontológiai báj elválaszthatatlan volt nála. Weöres zsenije egyébként a részletekben lakik – például, hogy hol botlasztja meg a szöveget, és miért éppen oda teszi a „hibát”... KAF szerint Weöres Sándor mindig játszott, de minden alkalommal volt a sorok mélyén valami véresen komoly. S hogy mérföldkő volt-e Weöres a magyar lírában? Parti Nagy szerint naná, mert „baromi nagy költő”. Kovács András Ferenc szerint is, hiszen időtlen életművet hozott létre. Sem előtte, sem utána nem írt senki úgy magyarul, ahogy ő – így KAF, aki nem tudja hirtelen elképzelni, kinek az agya működhet így.

„Talán az első magyar marslakóé!”