Ami bár önmagában nem ütközött a viktoriánus szokásokkal, beszédes, hogy az ellenkultúrát roppantul inspiráló Alice-könyveket a Lolitát jegyző Vlagyimir Nabokov fordította oroszra.

Zenaida Janovszki Kőr Királynőként stílust és iskolát vált

A brit Christopher Wheeldon (1973) mágikus realista két felvonásosában hősnőnket már korántsem vonzza-riasztja a gyermekkoron túli, ismeretlen tájék; a lila ruhás, hajráfos Lauren Cuthbertsont (1984) nem torzítják gügyögő lánykává. A szüzsét kissé átalakító Nicholas Wright librettója a huszonéves forma, infantilizmusra hajló Alice-t elszakítja a kertész fiától, Jacktől, illetve a koholt vádakkal törvényszék elé citált Kőr Bubitól. A magányos, kriminalizált hódító szerepét az Angol Királyi Balett történetének legfiatalabb vezető táncosára, botrányhéroszára, Szergej Polunyinra (1989) osztották. A kivarrt, gyakorta nyomtalanul eltűnő, komoly drogkarriert befutott ukrán megacsillag 2012-ben, váratlanul hagyta faképnél az együttest. A sajtóval üzente: eztán a tetoválóművészetnek él. A moszkvai Sztanyiszlavszkij Balett, valamint a Novoszibirszki Állami Opera- és Balettszínház (lecsúszott) tagja mostanság saját balettruhamárkáról mereng. A kalandvágyó nők ilyen férfiak miatt vetik le magukat egy nyúlüregbe. Kivált, ha a zuhanásra felbujtó, zsigerileg dekadens, gigerli Fehér Nyúl a társulat megbízható, oszlopos zsenije, Edward Watson, aki egyben (frivol megoldás) Carroll is.

A 2011-es munka hűen követi le a regény cselekményét, megelevenítve annak összes figuráját a hatalmas méretű Vigyori Úrtól (röpülő macskatestrészekkel) az Ál-Teknőcön át az udvari krikettpartiról menekülő sündisznócskákig. Noha az ír Bob Crowley díszletére, jelmezeire, vizuális effektjeire, animációjára hatott Tim Burton oeuvreje és 3D-s Alice-filmje, a zabolátlan képzelőerejű dizájner teljesítménye szuperlatívuszos, eredeti. Látványorgiája csupán azért nem gyűri maga alá a művet, mert ellentétben Wheeldon 2012-es Hamupipőkéjével (a Holland Nemzeti Balett és a San Francisco Ballet koprodukciója) a londoni társulatban minden karaktert klasszis táncos egyéniség, ragyogó előadó személyesít meg; így a Kalapost a pazarul szteppelő, briliáns Steven McRae, a félmeztelen indiai uralkodóból átvedlő Hernyót a meglehetős szexuális vonzerejét kigúnyoló Eric Underwood. Ráadás, hogy alpári Hercegnőként Simon Russell Beale, nemzedéke legünnepeltebb színpadi aktora parádézik.

A kreatív pompa dacára: az egyik szolid élvezeti értékű jelenetnél éppen azon méláztam, Carroll opusát tán mégsem balettszínpadra teremtették, mikor szünetjelként lecsapott a magasból egy bárd, nyelén a piros szívvel. És kisvártatva leesett az állam. Jő Zenaida Janovszki, az alattvalói fejét követelő, süteményfaló Kőr Királynő, a negyven perc múlva összeomló Kártyapakli Birodalom tébolyult, vérgőzös, transzvesztitaszerű uralkodója, hogy egymaga cáfoljon rá minden balhiedelmemre. Stílust, iskolát vált, színre visz egy másik darabot. Harsányat, bátran ripacskodót, groteszket, elevent, szörnyen röhögtetőt; a nagybetűs CAMP-et. A rettegő treffekkel, kárókkal, pikkekkel, rózsaszín flamingóval és a hóhérral táncoló, ördögi humorú orosz-spanyol prímabalerina féktelen one-woman show-jára a Covent Garden publikuma először bravózik, tör ki tapsviharban. A koronás, szőke apródfrizurás Christopher Saunders eközben pipogya Kőr Királyként óriásit komédiázik, a viháncoló kompánia csúcssebességre kapcsol, és még Joby Talbot kortárs muzsikáját is fülbemászónak hallom. A zárókép végképp meggyőz róla: ennél jobb/vagányabb Alice-feldolgozás nincs deszkán, sőt mozivásznon. Cuthbertson egy kerti padon fekszik, olvas (vajon mit?), a rebellis Polunyin (rajta szívmintás, piros póló, farmer, tornacipő) a földön ül, a hordozható magnóból áradó zenét hallgatja. Szikrázik tőlük a levegő. Érkezik idolom, Watson. Nyúlból nyári turista lett, lefotózza a párt. Minden értelmet nyer: Alice – a nyugtalan szerelemféltő – az abszurd és nonszensz Szerelemországban jár(t).

Angol Királyi Balett: Alice Csodaországban
Uránia Nemzeti Filmszínház