Mert ha csupán a jótékonykodás, az elesettek iránti irgalom lenne a válasz, akkor vélhetően Teréz anya lett volna inkább a címlapokon.

Persze a világ jóval igazságtalanabb hely ennél. Oliver Hirschbiegel mozija azonban nem az efféle ellentmondásokra koncentrál, nem akarja megmagyarázni a – hívjuk így – Diana-jelenséget. Az utolsó két évre koncentrál, a nagy szerelemre a pakisztáni szívsebésszel, Hasznat Khánnal. Így aztán az összeesküvés-elméletek iránt rajongók is hoppon maradnak, nem kerülnek elő a királyi házhoz vagy a brit titkosszolgálathoz vezető szálak, ezeket a csontokat már amúgy is lerágta mindenki. És ez jó döntés, az ufókon kívül ugyanis szinte már mindenkit meggyanúsítottak a hercegnő halálával, nincs olyan forgatókönyvíró, aki képes lenne meglepetést szerezni e tárgyban. Hirschbiegel elmélete tehát ennél egyszerűbb és életszerűbb: a szerelmi csalódás fájdalma vezetett el végül a tragédiához. Ez keverte a játszmába a dúsgazdag Dodi Fayedet és részben a paparazzókat is.

A Diana című film tehát inkább amolyan szerelmi dráma, és nem önéletrajzi alkotás. A celeblét azon árnyoldaláról beszél, amely ma már triviális: a hétköznapi élet lehetősége azonnal semmibe vész, amikor őrült fotósok lihegnek az ember nyakán. Ráadásul a mai olvasót fokozottabban érdeklik a hálószobatitkok, és kíváncsisága e tekintetben kielégíthetetlen.

A film tehát jobbára erről a nyűglődésről szól, hogy adott egy civil és egy tapasztalt játékos, az előbbi nem akarja feláldozni az életét, az utóbbi pedig már nem tud, de talán nem is akar a felhajtásról lemondani. A sajtó ráadásul nem egy idomított háziállat, hogy csak akkor legyen kéznél, amikor aknára lépett gyermekek arcát simogatjuk a verőfényes afrikai napon. Hirschbiegel filmje javarészt tehát efféle igazságokat izzad ki magából, a Naomi Watts alakította Diana pedig hol csupán a fogaskerekek köré szorult, szenvedő kis madárka, hol furfangos közszereplő, aki megpróbálja mindezt ki is használni. Hol az emberiség, hol pedig a saját hasznára.

Ami mindenképpen a film javára írható, hogy nem próbálja édesbús giccsbe csomagolni az amúgy is giccsbe hajló történetet. Wattsnak sikerül a hercegnő hús-vér oldalát is felvillantania (ki látta vajon eddig őt felszaladt harisnyában és véres térddel?), az esendőt, a sokszor indulatból határozó, bizonyos helyzetekben inkább egy kamaszlányra hasonlítót. Sőt néha arra is alkalmas a film, hogy megérezzünk valamit a sehová sem tartozás drámájából is. Ám ezek ellenére sem képes olyan feszült és izgalmas alkotássá válni, mint amilyen párfilmje, A királynő volt. Pedig Watts minden mozdulatán érezni lehet az Oscar-szagot, de talán épp ettől lesz helyenként művivé. Az alakításon néha átüt a mesterséges reflektorfény, s egyes snittek végén szinte várjuk, hogy valaki bekiabálja: Ennyi! Leállunk! Helen Mirren ösztönösebben volt királynő, a csontjában, a zsigereiben hordozta ezt a lehetőséget, Watts csupán idomul. Igaz, mestersége minden tudását képes megmozgatni, csak épp a varázslat hiányzik. És ettől marad valahogy fénytelen a film is, bár gördülékeny és kidolgozott: amikor unatkozni kezdenénk, akkor mindig jön egy poén, egy híres beállítás, hogy aztán visszatereljen bennünket a kékvérű szenvedésbe. A katarzisra viszont nincs esély, túl sokat tudunk talán már ehhez a szereplőkről, réges-rég kialakítottuk már a saját verziónkat, és ahhoz nem elég erős Hirschbiegel filmje, hogy ezeket felülírja, vagy legalább megingassa. A saját filmünket látjuk bele, kis distanciával persze, mert Ká-Európában elég rég volt már monarchia. Nézzük tehát, és ingatjuk a fejünket, és ebben az ingatásban lassan felszívódik a világ leghíresebb asszonya.

Diana
Forgalmazza a Pro Video Film

Naomi Watts felvillantja a hercegnő hús-vér oldalát