Mondhatni, neve összeforrott ezzel a fővárosi intézménnyel. Most december végével nyugdíjba kényszerül – jelenleg már felmondási idejét tölti. Távozása mindenképp korszakváltás az intézmény életében, mely októbertől elhagyja Szabad sajtó úti központját, és a Duna-parti Bálna épületébe költözik.

A galériát még Budapesti Képzőművészeti Igazgatóságnak hívták 1979. január 1-jén, amikor a vezetését átvette – emlékszik vissza a távozó főigazgató. A cég akkor alakult meg a Budapesti Emlékmű Felügyelőségből, és feladata lett a budapesti kisgalériák szakmai felügyelete is. Ekkoriban ugyanis „decentralizálás” történt, már nem központilag végezték a kisgalériás kiállítások bírálatát, hanem a fővárosnak is lehetett ilyen joga, sőt kiállítóhelye is: az Óbuda Galéria, egy száz négyzetméteres kiállítótér az óbudai Zichy-kastélyban, ahol aztán legendás tárlatok születtek. A legmeghatározóbb az 1980-as Tendenciák kiállítássorozat volt, amely bemutatta a 70-es évek legfontosabb műveit, a tiltott és tűrt kategóriából is. Például Erdély Miklós, Szentjóbi Tamás, Pauer Gyula, Maurer Dóra, Mengyán András és sok más kitűnő alkotó munkáit – eleveníti fel Zsigmond Attila. A legnagyobb izgalmat a hetedik kiállítás váltotta ki, mely az építészeti tendenciákat mutatta be. Olyan építészek műveit, akik zömmel a fiókjuknak dolgoztak. Ráadásul Radnóti Sándor mondta a megnyitóbeszédet – berendelések, raportok is voltak ez ügyben.

Aztán 1983-ban újabb kiállítóhelyeket kaptak: a Lajos utca 158. szám alatti épületet és a Varga Imre életművét bemutató Laktanya utca 7.-et, majd nemsokára a Szabad sajtó út 5. alatt, amelyet a pletykák szerint először főépítészi irodának akartak kialakítani. Sok remek kiállítást szerveztek itt is, itt volt például Magyarországon először Dalí-tárlat, de itt mutatkozhatott be Joseph Beuys vagy Tadeusz Kantor is a magyar közönségnek. Nyolcvanegy év után itt nyitottak kiállítást újra a Párizsba emigrált Réth Alfrédnak. Ők adtak először helyet az Európai iskola kiállításának vagy a várbazári műteremsor művészközösségének. Szokatlan területeken is keresték a megújulás útjait, például a mindennapok vizuális kultúrájában, így rendeztek tárlatot Kunt Ernő sírjelfotóiból vagy Kovács Ákos konyhaifalvédő- és madárijesztő-gyűjteményéből. Vagy különösen kedves emlék, amikor két tibeti szerzetes egy hónapon át készített színes homokból mandalát a galéria kiállítótermében.

Graffitikiállítást nem rendeztek, reagál firtató kérdésünkre az igazgató. Ezzel a műfajjal valahogy nem tudtak azonosulni, habár New Yorkban egy public art konferencián valóban lélegzetelállító alkotásait mutatták be nekik. Csak hát Budapesten éppen a galéria feladata a graffitik letakarítása az összefirkált emlékművekről, így kevésbé tudnak lelkesedni érte.

Zsigmond Attila idején szervezték meg a galéria művészcsereprogramját, melynek keretében minden évben tizenhat magyar művész alkothat egy-egy hónapig Európa különböző városaiban, Lisszabonban, Bécsben, Helsinkiben, Salzburgban, Frankfurtban, Párizsban vagy Gyergyószárhegyen, cserébe onnan is érkeznek Budapestre a vendég alkotók. Ez a program a három évtizedes főigazgatói időszakának egyik legkedvesebb „gyermeke”, mondja a galériavezető, aki hosszabb ideig alelnöke volt a német–francia kortárs művészeti egyesületnek, a Germinationnak is, amelynek a munkájába szintén az ő révükön kapcsolódhattak be a fiatal magyar művészek.

A Budapest Galéria hagyományos fő feladata azonban a főváros köztéri szobrainak szakmai bírálata, felállításuk szervezése, kivitelezése és gondozása. Ők bonyolították le a rendszerváltás utáni nagy felújításokat (köztük a millenniumi emlékmű teljes felújítását), szoborcseréket. Érdekes eset volt – és részben már a rendszerváltás szobormozgásainak előjátéka – a Lenin-szobor eltávolítása a Felvonulási térről, Nagy Imre újratemetése előtt – idézi fel Zsigmond Attila. Hivatalos indoklásuk szerint azért bontották le Pátzay szobrát, hogy felújítsák, ami egyébként igaz is volt, mert régóta tervezték már a renoválását, de jobb alkalom nem is lehetett volna, hogy elvigyék. Így aztán Lenin már nem volt jelen az újratemetésen, és nem is került vissza többé a helyére. A másik emlékezetes ügy: a nyolcvanas évek második felében a Wallenberg-szobor felállítása a Szilágyi Erzsébet fasorban. Az amerikai nagykövet felkérésére készült Varga Imre-alkotásnak nagyon nehezen akart helyet találni a politikai vezetés, nyilvánvalóan Moszkva rosszallása miatt. Amikor pedig találtak, sokáig nem akadt senki, aki felavassa a szobrot, úgyhogy mindig vissza kellett bontani a díszburkolatból egy darabot és újraépíteni, hogy úgy tűnjön, a munkák még nem fejeződtek be.

Voltak-e vitái a főpolgármesterekkel? – kérdezzük. Demszkyvel talán kétszer, feleli, szakmai ügyekben: az egyik a Szabadság-szobor becsomagolásának ügye volt. Tarlóssal nem vitáztak. Pedig lehetett volna, vetjük fel, hisz a szoborállítás jogát 2010-ben a főváros megosztotta a kerületekkel, ami ellenőrizhetetlenebbé tette a szoborügyeket, 2011-ben pedig a Budapest Galériát betagozták a Budapesti Történeti Múzeum szervezetébe. Nem protestált ez ellen? – faggatjuk a búcsúzó, immár címzetes főigazgatót.

– Fontos, hogy a szobrok szakmai bírálata továbbra is szükséges maradt – válaszolja az első kérdésre, a betagozódással kapcsolatban pedig azt mondja, nem volt abban a helyzetben, hogy a véleményét kifejthesse. A dolog már eldőlt, mire tudomására jutott. De a galéria azért működik, a betagozódás hátrányát csak annyiban érzik, hogy a nagy szervezetben a dolgok átfutási ideje megnőtt. A Budapest Galériára szükség van, és a jövőben is szükség lesz, hisz a főváros több mint ezerszáz emlékműve, köztéri szobra elegendő feladatot ad majd. Személy szerint a Szabad sajtó úti kiállítótér kényszerű feladását viszont sajnálja, mert továbbra is nagyon jó helynek tartja, és főleg jó lesz azután, hogy elkészülnek a belváros új gyalogosterei. Azonban erről sem kérdezték a véleményét.

Nem csak az igazgató tölti itt utolsó heteit. Az intézmény is elhagyja a Szabad sajtó utat