Péter Vladimir 1947-ben született. Egy zavaros korban, a háború borzalmait épp csak túlélt, ekképp feszültségekkel, konfliktusokkal terhes családban. Ennek ellenére állítja: szeretetben telt a gyermekkora. Bár édesapja is művészember volt, édesanyja az ismertebb: Anna Margit festőművész. A művészet tehát magától értetődően volt jelen a család életében. Péter Vladimirról hamar kiderült: előbb-utóbb neki is lesz köze hozzá. Első szárnypróbálgatásait édesanyja gyengéd elnézéssel vette tudomásul, nem akarta irányítani, terelgetni, nem ösztökélte arra, hogy több pirosat tegyen a képre, emitt hegyesebb legyen a forma, amott ívesebb. Már csak azért sem, mert neki is különös, spontán, látomásos viszonya volt a művészethez. Nem tervezett meg semmit, leült a papír vagy a vászon elé, és látta rajta a kész művet. Talán másét is látta. És hagyta, hogy az is megszülessen.

Úgy emlékszik, gyermekkora csendesen, magányosan telt. Csavargott csatangolt, ahogy ő fogalmaz: macskamódra járta be a Szabadság-hegy akkor még részben lakatlan, részben vidékies csapásait, zugait, padlásait. Barangolásairól mindig tárgyakkal tért vissza. Hol egy fura kavicsba, hol egy különös formájú esernyőnyélbe, hol egy régi játék törmelékébe botlott. Még az is megesett, hogy darabjaira szedett, lezsírozott gépfegyverre bukkant, de talált hegedűtokban rejtegetett, lefűrészelt csövű puskát is. A múlt cserepeit és a természet darabkáit kissé átfarigcsálva művészetté próbálta alakítani, a fegyverekkel viszont meglehetős kellemetlenséget okozott magának. 1956-ban, kilencévesen ugyanis állig felfegyverkezve szaladgált Budapesten a forradalomban, ám a sors mégis megkímélte attól, hogy nagyobb bajba keveredjen. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a forradalom után, „1956-os tevékenységéért” egy évet javító-nevelő intézetben kellett töltenie.

1961 és 1965 között a Török Pál utcai művészeti gimnáziumba járt. Miután korán eldőlt, hogy szülei, főként édesanyja nyomán ő is valamiféle művészetet fog csinálni, ehhez megfelelő útnak ígérkezett a kisképző. Ez az iskola amúgy külön bolygó volt a hazai oktatásban. Lehetett a lányokkal kézen fogva sétálgatni, lehetett furcsán öltözködni, saját készítésű ruhákban, sarukban járni, szakállat növeszteni, gondolkodni, szabadnak lenni. Lehetett rózsaszínű nyelvet ölteni a szürke valóságra.

Bár a Képzőművészeti Főiskolára igyekezett, végül az Iparművészetire vették fel. Ma már nem bánja. Lévén a tárgyak készítése, és az azokról való gondolkodás kézzel fogható dolog, látható, tapintható végeredménnyel. Igaz, az ötvös szakon csak dísztárgyak és épületplasztikai alkotások készítésére tanították meg a diákokat. Olyasmire, amit a mindennapok kívántak.

Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után Péter Vladimir szerette volna bebizonyítani, hogy minderről másképpen is lehet gondolkodni. Az 1970-es években alkalmazott szobrászként kereste a kenyerét. Egyebek mellett megkapó hangulatú szökőkutakat tervezett. A New York kávéház alagsorában, a külföldi vendégek számára kialakított bárba színes poliészterszobrokat. Derűs, vurstli hangulatú alakokat, színesre festett, dús testű cirkuszi figurákat, pepita nadrágos ördögöt, ledéren harsonázó angyalnőt. Az Atrium Hyatt Szállodába jókora léghajót készített, a ferihegyi repülőtér mennyezetére ötven színes madarat. Munkáit keresték, szerették, mindezek ellenére művészi eszmélkedéséről azt mondja: rossz korban történt. Olyan időszakban, amikor a magyar művészeknek nemigen volt kapcsolatuk a nagyvilággal, annak művészeti folyamataival. Vágyott ugyan arra, hogy tágasabb, reálisabb közegben is kipróbálja a tudását, de azt mondja, talán gyáva volt ahhoz, hogy disszidáljon. Lehet az is: édesanyja miatt maradt itt. Mindegy is ma már.

Néhány évtizede Péter Vladimirt úgy ismerik, mint ékszertervező művészt, aki olykor kisebb szobrocskákat is készít. Ő egyszerűbben határozza meg saját tevékenységét. Néha azt mondja: alkalmazott művész. Máskor azt: fémműves tervező, tárgykészítő mesterember. Mi még azt is hozzátehetnénk: mesekészítő. Mert mesés alakjai, gömbölyded, szelíd formái az ékszereiben és öklömnyi szobraiban élnek tovább. Olyan tárgyakat készít, amelyekhez birtokosának, viselőjének óhatatlanul köze lesz. A láncon lógó ezüst lornyont kézbe véve keresztül kell rajta nézni. A kicsi, ezüst körtemuzsikába bele kell fújni. A jókora madarat formázó gyűrűt akként kell viselni, ahogy a forma kívánja.

Péter Vladimir szerint az ékszer – sűrítmény. Életéről, gondolatairól szóló könyvében így ír erről: „Aki ékesíti magát, az tükör elé áll, kiegyenesedik, kutatja magában, és rálel a szépségre. Az ékszerviselő nem adja fel a reményt, tetszeni akar és képes is rá. Ápolja, kényezteti a lelkét. Amit egész lényével, tartásával, önkéntelen mozdulataival, azt ékszereivel is jelzi: vegyetek észre, itt vagyok! (…) A tárgy megfogalmaz valamit, amit viselője nem képes vagy nem elég bátor kimondani.” Egy riporter egyszer azt kérdezte tőle: „Az embereknek a merészségüket szeretné odaajándékozni az ékszereivel?”

1983 óta tanít az Iparművészeti Főiskolán, ma már egyetemen. Azt mondja, a tanítás furcsa, lomha, elhúzódó, rossz hatásfokú, nehézkes ügy.

De ahhoz, hogy időnként a felszínre ússzon egy igazi művész, nem spórolható meg a tengernyi nyűg. Három éve új tanszéket hozhatott létre: a tárgyalkotó tanszéket. Egy bura alá került a tárgyak tervezésével, készítésével foglalkozó három szak: a kerámia-, a fémműves és az üvegműves. Szereti, fontosnak tartja a tanítványait, könyvében, egy szép tipográfiával szerkesztett lapon fel is sorolja valamennyit.

Szeret érdekesen öltözni, furcsa ruhadarabokat hordani. Azt mondja, ezt nem csupán az érdekesség kedvéért teszi. Egy-egy érdekesebb ruhadarabban évszázadok tudása összegződik, emlékezetkonglomerátum. Az anyaga, a mintázata megannyi előkép következménye, és némiképp pislákol benne a jövőképe is.

A furcsa ruhadarabok zsebében mindig lapul egy-egy érdekes tárgy. Mert ő nemcsak készíti a szép tárgyakat, de rajong is értük. Csillapíthatatlan tárgyétvágya van. Hosszú percekig képes dicsérni még egy zsebkendőt is. Azt mondja, a világ csodája, ahogyan egy növényi rostból, elemi szálból a szépen strukturált szövetdarab elkészül.

Sokat dolgozik, ahogy ő fogalmazta meg: nem sikerült elsajátítania a pihenés, kikapcsolódás képességét. Ha mégis alkalma adódik rá, előveszi a fuvoláját, és eljátszik egy dalt.

Hát így éldegél a király a világ legkisebb, legbékésebb országában. Abban, amelyet még a legnagyobb felbontású műholdas térképeken, valamint a legrészletezőbb földrajzkönyvekben sem lehet megtalálni. Ahová főként a szív útjai vezetnek.

Névjegy

PÉTER VLADIMIR 1947-ben született Budapesten, édesanyja Anna Margit festőművész. Az Iparművészeti Főiskola ötvös szakán végzett, ebben az intézményben 1983 óta tanít.1997-ben kinevezték egyetemi tanárnak. 2001-től tanszékvezető.

1975-ben részese volt a Manual művészcsoport megalapításának, 1994-ben ékszermanufaktúrát hozott létre, a Wladis Galériát. Alkotásai köztereken is megtalálhatók. Munkácsy Mihály-díjas és érdemes művész.