Félberoppant mondatok, ötletek, rajzos, fotós filmvázlatok: Szirtes András tervei a 25 éven keresztül forgatott Filmnaplójához. Ezek borítják most körben az OSA Archívum Centrális Galériáját, ahol október 20-ig látható Szirtes András Az eltűnt expozíció nyomában című kiállítása/vetítéssorozata. A terembe installált, jókora méretűre felnagyított filmnaplóvázlatainak közepén áll egy korabeli vetítőgép, amelynek segítségével minden este hét órakor bemutat néhányat saját kísérleti filmjei és a fent említett Filmnapló darabjai közül.

Az alkotó szerint a modern technikával nem vész el a kézművesség. Mert a kéz a fontos, nem a benne tartott eszköz

Nem állítjuk, hogy mindent értünk, de mi legalább igyekszünk. Szemben a filmes élet jelenlegi döntéshozóival, akik ma már nem is törik magukat azért, hogy megértsék az egyik legsajátosabb filmnyelvet beszélő hazai avantgárd filmes, Szirtes András világát. Volt idő, amikor megpróbálták, de ezek jobb, elfogadóbb idők voltak, és magas fordulatszámon működött a Balázs Béla Filmstúdió is.

Szirtes 1969-ben villanyszerelőként, elektroműszerészként került a filmgyárba. Dolgozott, és közben zavartan nézte, miként éli körülötte filmes mindennapjait a hírességek kényes és sokszor hazug világa. Kicsit mindezek ellenében is kezdett filmeket készíteni. Kócos helyszíneken, kócos filmnyelven, kísérletező kedvvel, vállalva azt is, hogy kevesen értik majd, amit csinál.

Később vágó lett, majd filmrendező, de elképzelései nem változtak meg a moziról: furcsa, olykor szürrealista, dadaista, de mindenképpen költői filmeket forgatott. Előbb csak rövidebbeket (Bisztró, Madarak, Hajnal), később hosszabbakat (A Pronuma Bolyok története, Lenz, Sade márki és élete). De ilyenek voltak azok a művek is, amelyeket akkor csinált, amikor egy rozzant lakóbusszal Franciaországot járta, régi felvevőgéppel rögzített bizonyos pillanatokat, és éjszaka előhívott filmjeit másnap afféle vándormozisként, kurblis vetítőgépekkel mutatta be kisebb falusi klubokban, kocsmák udvarán, helybéli zenészek kíséretével.

Mindeközben az 1979-től 2004-ig rögzített diribdarabokból összegyűlt személyes Filmnaplójának több száz órányi anyaga is. Ezekből végül 16 részt sikerült végleges formába öntenie, egyebek mellett ezeket vetíti most esténként a Centrális Galériában.

Ahol nem állítjuk, hogy mindent értünk, de igyekszünk. Miután megnéztük az installációként felnagyított, csíkokban lógó naplóvázlatokat/jegyzeteket, Szirtes közli, hogy kezdődik a vetítés. Kerek filmes dobozból előveszi néhány rövidfilmjét, valamint a Filmnapló éppen soron következő részét, ezeket hosszú percekig fűzi be egy hatalmas, régi készülékbe. A kőkorszaki masina végül hörögni, zörögni kezd, a filmszalag pedig csiripelve masírozik a gép belsejében kijelölt rejtélyes útján. Lehetünk vagy tízen-tizenketten, ami – figyelembe véve a közízlést – Szirtes szerint nem is olyan rossz.

Villognak a képek: hajnali fényben vibráló háztömbök, felröppenő madarak, filmkockák a repülés hőskorából, gyöngyöző buborékok, a világháború hullaszállítói munka közben, egy vekkerórát szétroncsoló pisztolygolyó, megint madarak, pörgő kamera…

A vetítést aztán beszélgetés követi, amelyen Szirtes egyebek mellett azt a mondatot is felidézi, amelyet talán Jancsó, talán Szabó István mondott neki: „Szerencséd, hogy filmgyári melósként kezdted a szakmát, amit aztán vágó szakon tanultál meg, ezért nem estél át azon az agymosáson, amelyen minden filmes tanonc, és amely azt sulykolja beléd, hogyan kell hollywoodi filmet csinálni. Ezért nincs a filmjeidben görcsösség, ezért mersz képzőművészeti képlékenységgel bánni az emberekkel, a kamerával, a nyersanyaggal”.

Amikor pedig a kézműves filmkészítésről, a hagyományos technikát használó vetítéseiről kérdezzük, akkor meg azt mondja:

– A modern technikával nem vész el a kézművesség. Mert a kéz a fontos, nem a benne tartott eszköz. A mívesség a lélekből fakad, nem a szerkezetből. Ezért a filmkészítéshez bátran használok videotechnikát, mobiltelefont, bármit, amit a kor kínál. A néző számára ugyanis tök mindegy, hogy egy film milyen technikával készült. Az ő számára egyetlen dolog létezik: maga a mű. Jelen vagyok a Facebookon is, oda is feldobálok mindent, és bár ott sem tetszik 15-20 embernél többnek, de a virtuális világban legalább bárhol rá lehet akadni.

Azt is mondja: vannak újabb filmtervei, olykor a Filmnapló is bővül egy kicsit, írja önéletrajzi regényének második részét, és ha valaki nagyon keresi, néha megtalálja hatalmas vetítője mögött. Mert néhány embert azért érdekel az ő világa és a filmezés kézműves hagyománya is. Lehet, hogy kevesen vannak, de mint megtanultuk: „Jobb ma egy hideg padlás, mint holnap két meleg sivatag”.