Furcsa, hogy milyen bonyodalmasan kezdődik az előadás, egy régi tévékeretben olvas a címszereplő, az igazgató meg beszédeleg a hírrel, hogy Balczó Péter begipszelt bokával énekli Fenton szerepét, elénekeljük a Himnuszt, és Sir John még mindig olvas a tévében. Aztán felhúzzák a keretet, és körülbelül el is felejtődik az egész, én nem jöttem rá egyből, hogy a harmadik felvonásban miért vagyunk stúdióban, lámpák és kamerák között, de aztán a zárófúgára megérkezik a tévé, körbeér a koncepció, Falstaff is Chaplin-kalapot nyom a fejébe, éljenek az élet sói, akik nevetségessé teszik magukat, és ezzel megnevettetik a többieket.

Lehet, hogy az ideális Falstaff-előadás ennél sokkal többről szól, kibontja ezen túl még a szerelmi és a házastársi szálakat, a polgári vagy kispolgári világ eluralkodását, ehhez képest Arnaud Bernard rendezése keveset markol, de amit markol, azt megbízhatóan fogja. Néha hiányoznak a színek, nagyon fekete lesz minden, néha hiányoznak az arcok, a harmadik felvonásra végképp elborul minden, Falstaffnak sokáig csak a körvonalait lehet látni, kiment belőle az élet, csak egy jó kupa bor hoz vissza belé valamennyit. Előtte, az előző felvonás végén a vízbe dobás az előadás megoldatlan pontja, ha valami angolos tévékomédiát látunk, akkor legalább ebben legyen valami humor, átélhető kellemetlenség. De a külföldi rendező azt is jelenti, hogy olyan képeket lát a néző, amilyeneket a hazai iskolázottságú színpadi emberektől soha nem kap meg: ekkora és ilyen szép tölgyfát még soha nem helyeztek az Opera színpadára.

Ha valaki esetleg a zene kedvéért járna az Operába, azt is nehéz volna lebeszélni a Falstaffról. Éppen csak egy kicsit indul nehezebben az ideálisnál, egy gondolattal kellene élesebb, szikrázóbb, élettelibb kezdet, nem vagyunk nagyon messze az ideálistól. Aztán utol is érjük, legalábbis a helyi ideáinkat, Halász Péter vezényletével a zenekar csodát nem mutat, de ritkán zökkent ki a hangulatból. Az énekesek eleinte kevésnek tűnnek, lehet, hogy csak azért, mert nagyon nyitott hátrafelé a színpad, és elvész az öblös térben a hang. Az első felvonás végén hiába várja az ember azt a kellemes izgalmat, amelyet a tenor és a kürt közös játéka jelent a nagy zűrzavarban, mert a tenor elveszik a zenei sűrűben, a kürt meg időnként elbizonytalanodik. Aztán elpárolog az óvatosság, mindenki fölenged, egészséges, mulattató előadás kerekedik. A begipszelt Balczó Péter hősiesen száguld egy lábon is, és csak az ária alatt esik vissza az énekesi teljesítménye is. Nem kifejezetten szerencsés dolog, főleg azért nem, mert közel van hozzá Nannetta áriája, és Baráth Emőke épp fordított eredménnyel vesz részt a történetben, végig amolyan helyes kislány, szép hanggal, aztán az áriában mindent visz, átgondoltan, finoman, bájosan énekel; mintha most vált volna nagy reménységből fiatal csillaggá.

A lényeg persze a két bariton, Falstaff és Ford, Verdi régi és új hangja. Ford olyan, mint a hagyományos Verdi-baritonok, komor és férfias, zengő és rendíthetetlen. Alik Abdukayumov majdnem ilyen, szépen szól, valahogy mégis súlytalan. A címszereplő Kiril Manolov viszont, ahogy magára talál a színpadon, uralja is a terepet, amúgy is emberfölötti embernek látszott, mert hastömés nélkül sem éppen tökmag, minden irányban kilóg a környezetéből. És, ha jól értem, mégis csak erről szól a Falstaff: ha nem nevetnénk, agyonvernénk. Nem olyan, mint mi, puszta lénye veszélyezteti a világ kiszámíthatóságát. Ha nem tapsolnánk, kinevetnénk. De most tapsolunk.

Baráth Emőke és Balczó Péter