Rapid randi és szamárbőgés
Eltűnt a hömpölygő tömeg, amely az előző, Alföldi Róbert vezette Nemzeti eseményeinek nagy részét övezte. Persze nem mondhatjuk, hogy a kutya sem kíváncsi Vidnyánszky Attila színházára, de jóval szellősebb a ház. Árulják a kedvezményes jegyeket is, ami nem véletlen: az első bemutató, a Vitéz lélek harmadik előadására még van vagy 150 belépő, a negyedikre pedig még üres a fél nézőtér.
A kulisszajáráson Hosszú Marcsihoz csatlakozunk, és ahhoz a csoporthoz, amelybe egy drámatagozatos osztály is beépült. Marcsi a művészeti titkárság munkatársa, a régi stábból maradt itt. A korábbi előadásokat emlegeti, mi mást tehetne, az új vezetésnek csak jövője van. A színpad mögötti teret alaposan bejárjuk, meglátogatjuk Szí-szút, a Holdbéli csónakos varázssárkányát, amely kabalaállattá vált a házban, és még mindig ott fekszik a Gazsó köz szomszédságában.
A színész Gazsó György öltözője épp a sárkánnyal szemben volt, az utca nevét pedig a kellékesek adták, még Jordán Tamás igazgatásának idején. Míg rójuk az épületet, a nagyszínpadon Tamási Áron műve, a Vitéz lélek próbája megy. Ez lesz az első premier pénteken. Negyedórás turnusokban be lehet ülni a nézőtérre: tizenöt perc alatt nem sok történik a színpadon, ezért sokan maradnának még, de kitessékelik őket, hogy beférjen a következő csoport. Az idő arra elég, hogy megnézzük, milyen instrukciókat ad a rendező a színészeknek, a hangosítóknak és a világosítóknak.
Mikor kér Vidnyánszky több madárcsicsergést és szamárbőgést, milyen világosban egy színpadi átállás. A színpadon sokan próbálnak: Nagy Annától Martinovics Dorinán át Tóth Augusztáig, Horváth Lajos Ottótól a főszereplő Trill Zsoltig. (Ugyanakkor a Gobbi Stúdióban is nyílt próbát tartanak: a Zűrzavaros éjszakát Szabó K. István rendezi, október 19-én lesz a premier.) A kulisszajáráson közelről is megnézhetjük a Vitéz lélek fontos díszletelemét, a belógatott fahasábokat. Üreges kellékfa – ábrándítja ki azokat Hosszú Marcsi, akik hittek az évgyűrűknek és a kéreg látványának.
Az oldalszínpadon a Mesés férfiak szárnyakkal előadás fémkalickái lógnak, ezt a produkciót Debrecenből hozta magával a direktor. A nulláról indult Pesten, mivel Alföldiék összes előadását levette műsorról. Ezt a Nemzeti című új havi magazinban, a Négyen a nézőtéren rovatban szóvá is teszi Gerő András történész: „Sajnálom, hogy az új vezetés munkáját azzal kezdte, hogy a régi irányítás minden darabját levette műsorról. A kultúra számomra felhalmozási és nem újrakezdési folyamat. Ettől a rossz előjeltől függetlenül harag és részrehajlás nélkül érdemes nézni a Nemzetit, hiszen egy hiba még nem a tehetség hiányáról szól”.
A kulisszajárás közben kiderül, az „új” Nemzeti látogatói közül jó páran jártak Alföldi Nemzetijébe is. Főként fiatalok, akik ismerik a Tragédiát, az Egyszer élünket, még Jordán idejéből a III. Richárdot is. Kaszás Attila egykori öltözőjéből is kiállítótér lett erre a napra. Egyik kosztümje mellé Garas és Hollósi Frigyes egy-egy jelmezét is odatették, néhány kellékkel együtt. A pihenőben már valamivel bővebb tárlat – főhelyen az 1895-ös leltári könyv, amelyben a jelmezeket regisztrálták: ki melyiket milyen előadásban viselte. (Ezt ma már persze digitálisan tartják nyilván.)
Érdeklődve nézi az épületet a drámatagozatos osztály, nagy részük színésznek készül, akad, aki zenésznek. Hosszú Marcsi megmozgatja őket a próbateremben, guggoltatja, beszélteti-énekelteti. Azt akarja bebizonyítani, milyen nehéz is színésznek lenni, hány helyre kell koncentrálni, mennyi szöveget kell megjegyezni. Törőcsik Marit is idézi, aki azt mondja, a szerepek „egy-egy fiókban vannak a fejében”. Megnézzük az új főigazgató titkárságát is. Vidnyánszky még nem lakta be teljesen a szobát. Az ajtó felett kereszt, a falon Teátrum feliratú vörös kárpit, alatta bőrgarnitúra. A falon Bajor Giziről készült festmény lóg, állítólag egy Major-képre is számítani lehet.
A könyvespolc még hiányos, a faliújságon viszont ott lógnak az évad – már elkészült – szereposztásai. A folyóirat-bemutatón Kornya István főszerkesztő indítja útjára a – műsorfüzetet pótló – Nemzeti című havi magazint, amely csak Eperjes Károly által írt előszavában emlékeztet a teljesen szakmaiatlan Magyar Teátrum című reklámkiadványra. A legtöbb cikk korrekt, informatív, csak a színes képekkel nem mindig birkózott meg a nyomda, de ez legyen a legnagyobb gond. A másik lap, a Szcenárium a Nemzeti művészeti folyóirata, amelynek második cikkét a főszerkesztő, Szász Zsolt készítette.
Ez egy beszélgetés Vidnyánszky Attilával, kérdés szinte csak a címben van: Mi a magyar? A kérdések ideje viszont a rapid randi a színészekkel. A büfészinten „rendelnek” egymás mellett vagy öten a társulat tagjai, több turnusban. Kétperces személyes találkozót adnak, amelynek a végét csengő jelzi. A nyílt napot esti nagykoncert zárja Hobóval, Szirtes Edina Mókussal és a Nemzeti színészeivel, de mi már akkor az Operaházban ülünk a sztrájktól mentesített Falstaff-előadáson.
