Miskolci Cinefest - Kiléphetünk-e a rossz körökből?
A tíznaposra bővült rendezvényen csak nagyjátékfilmből 17-et tűztek műsorra, nem beszélve a versenyen kívül bemutatott, továbbá a többi műfajba tartozó alkotások nagy számáról. A kortárs magyar mozit híres trilógiájával a 75 éves Szabó István képviselte, akit életműdíjjal tüntettek ki. Jóllehet nemcsak mi, a szervezők is bizonyára szívesen láttak volna 2-3 mostanra elkészült hazai filmet is, ezek producerei azonban a legnagyobb nemzetközi mustrákat célozzák meg, ahová csak fesztiválon még nem szerepelt műveket válogatnak be.
Ez érthető, de fölmerül a kérdés, mi lehet a tehetséges fiatal filmesek egyre kedveltebb miskolci találkahelyének további sorsa, különösen a hazaiak munkáinak integrálása nélkül. A sikernek is vannak dilemmái, a CineFestnél vélhetően éppen ez. De térjünk át a jövő dilemmáiról a jelenben látott újdonságokra. Ilyennek számított egyebek között a DunaDock dokumentumfilmes műhelyprogramja, például egy izgalmas műfaji kísérlet – portréfilmkollázs – a huszadik században érdekes életutat bejárt lengyel avantgárd művészházaspárról, Themersonékról.
Invenciózus rendezőjét, Wiktoria Szimanskát is megismerhettük, akárcsak a fesztiválra ugyancsak ellátogató amerikai Adrew Garrisont, akinek Trash Dance (Szeméttánc) című munkájában egy rokonszenves közösségépítő koreográfus rábeszéli a városi szemétszállítókat („természetesen” valamennyi színes bőrű), hogy komponált zenére koreografálva mutassák be mindennapi munkájukat, ami nem várt sikert arat a produkcióra összesereglett lakosok körében, és közelebb hozza egymáshoz a helybelieket.
Sajnos, itt nem részletezhetjük a külön szekciókban vetített számos animációs és dokumentumfilmet, kisjátékfilmet, köztük a néhány magyar produkciót, habár az animációs versenyben Rácz Péter Nyuszi és őz című munkája nyerte el a zsűri díját. Nem térhetünk ki a magyar származású filmklasszikusról, a díszlettervező Trauner Sándorról szóló konferenciára, és az azt megkoronázó film, A legénylakás vetítésére sem. Mégpedig azért, mert a nagyjátékfilmek igen erős mezőnyéről alaposabban muszáj szólni. Amelyben az egyik fő mondanivalóként jelent meg, hogy életünk egyre nyersebb, eldurvultabb (több műben is halálra rugdosnak, ütnek-vernek szereplőket), ennél fogva sok film világképe borús.
Ez jellemezte a homoerotikus kapcsolat problémáit feszegető két filmet is. A kevés kivétel közé tartozik Robert Redford színészi sportteljesítménye a Minden odavan című katasztrófamoziban, amely az indiai óceánon egyedül hajótörést szenvedő hős túléléséről szól. De inkább említeném az amerikai Jordan Vogt-Roberts A nyár királyai című tinifilmjének kamaszhőseit, akik elkövetik első kitörési kísérletüket a szülői házból, ám végül harmonikusan oldódik meg a konfliktus. Legalább ezt a filmet – ellentétben több mással – játszani fogják a hazai mozik, és ajánlom kamaszoknak és szüleiknek egyaránt.
Nem lesz viszont hazai mozibemutatója a holland Michielten Horn Eva van End szűztelenítése című opusának, noha ez is kedves és mulatságos mese arról, hogy egy túlságosan magabiztos, magát mindentudónak tettető német középiskolás cserediák érkezik a holland családba, és fölforgatja a viszonyokat. Ő az, aki végül az első szerelmi élményt nyújtja a félénk, csúnyácska Evának. A családba érkező idegen vándormotívum. Rá épül a szingapúri Anthony Chen Ilo Ilo című filmje is. Ebben egy filippínó házvezetőnőt fogadnak föl, aki otthon nem tudja eltartani a gyerekét. A szingapúri családban új élet kezdődik, a házvezetőnő lassan megszelídíti a nehezen kezelhető fiút, de az ázsiai pénzügyi válság miatt, no meg azért, mert az ügyetlen családapa elveszíti állását, fölmondanak neki, és vissza kell mennie a teljes bizonytalanságba.
Nagy kár, hogy e finom jellemábrázolást, kitűnő színészi játékot nyújtó – idén cannes-i Arany Kamera-díjas – filmnek, amely Miskolcon az Adolph Zukor nevét viselő zsűri-nagydíjon kívül még két elismerést is kapott, nincs hazai forgalmazója. És ugyanez mondható el az Emeric Pressburgerről elnevezett fődíjat elnyerő német Tore táncával is. Katrin Gebbe rendező nagy kockázatot vállalt, amikor Pasolini Salójához hasonló modorban a mai hétköznapi szadizmust vitte filmvászonra. Mert hol émelygünk, hol levegő után kapkodunk annak láttán, hogy egy átlagosnak látszó német kispolgári család két felnőtt tagja miként kínoz egy hozzájuk csapódó epilepsziás fiatalembert, Torét, egy szétesett keresztény-punk szekta tagját, akinek tudatát kizárólag a Jézus-tanítás leegyszerűsített értelmezése és követése tölti ki.
A valós eseten alapuló filmben Tore azért tűri el a mindinkább szadizmusba hajló bántalmazásokat (például azt, hogy a családapa bérbe adja egy illegális homoszexuális nyilvánosháznak), mert úgy véli, mindez Jézus rá mért próbatétele. Ez a próbatétel azonban kegyetlen halálával végződik. A fesztivál sötét vonulatához tartozott két, a balkáni háborúkkal kapcsolatos film is. Voltak, akik érzelmes jelenetei miatt nem szerették a horvát Arsen Ostojic Halima sorsa című, balladába hajló drámáját.
Pedig a boszniai keresztény szerbek és mohamedán bosnyákok ellentétére épülő történet meggyőzően mesél el egy mai tragédiát. Kitűnő film a belgrádi Srdan Golubovic hamarosan nálunk is bemutatásra kerülő Templom a dombon című alkotása (az eredeti cím, a Körök kifejezőbb, mert a szerb-bosnyák ellentét rossz köreire utal). Az igaz történeten alapuló mű Ostojic filmjéhez hasonlóan flashback technikával mutat két olyan esetet, amikor a nemzeti gyűlölet ellenében cselekedtek, de az elsőben ennek halál lett az ára.
