A Nobel-díjas szerzőnek voltak olyan évei, amikor hazájában a kortárs költészet forgalmának kétharmadát az ő eladott kötetei tették ki. És ez nem egy távoli, egzotikus ország, hanem Shakespeare tágabb hona. Bár a hovatartozás már kissé kényes téma Seamus Heaney esetében, aki Észak-Írországban született egy családi birtokon, mindvégig írnek vallotta magát, bár a nyelvet nem beszélte, csak olvasni tanult meg írül. Verseit angolul írta, viszont önérzetesen visszautasította, hogy szerepeljen az egyik legfontosabb brit antológiában, miközben Ted Hughes segítségével maga is népszerű angolszász antológiákat szerkesztett.

Seamus Heaney

Nem kért a felajánlott udvari költő szerepéből, de elfogadta Oxfordban a professzori állást. Ahogy Kappanyos András fogalmaz: „A zaklatott és homályos északír–brit identitásból költözött át az egyértelműbb és nyugalmasabb ír identitásba, Belfastból Dublinba, ahol immár világpolgárnak is könnyebb lenni.” És épp erre a világpolgárra emlékeztek a Nyitott Műhelyben magyar fordítói (Mesterházi Mónika, Imreh András és Gerevich András).

Az apropó egy álhír, miszerint nem is olyan régen, augusztus végén eltávozott közülünk a hetvennégy éves költő. Az álhír tényét az is megerősítette, hogy a magyar olvasók hallgattak a felhívásra, és valóban hoztak verset Heaney-től, és fel is olvasták. A költők tehát egyáltalán nem halnak korán vagy későn, sőt nem is tűnnek el az életünkből, épp csak átköltöznek önnön költészetükbe.

Az öröklét nemes formájába. Heaney halála kapcsán az angol sajtó netes oldalain is vita indult a kommentelők között (ez egészen más színvonalú, mint nálunk). Voltak, akik azt nehezményezték a költő kapcsán, hogy ő volt az a kiválasztott, akit az angolok szívesen mutogattak a nagyvilág előtt, és személye révén az elnyomók mintegy sajnálatukat fejezték ki az írek elnyomása miatt. Pedig csak jó diplomáciai érzékkel rendelkezett, megnyerő stílusa volt (szívesen sörözött vele Bill Clinton is). A jó politikai érzéke miatt Ferencz Győző Illyéshez hasonlította őt.

Az identitás kérdésein túl természetesen a költészet kapta a legtöbb figyelmet az emlékesten. Egyik legfontosabb versét, az Ásást magyarul és Heaney előadásában is hallhattuk. S annak híres kezdősorait: „Két ujjam közt a sima toll, / Mint pisztoly csöve, úgy lapul.” Ám a toll a vers zárlatában már „ásóvá” vedlik át, ahogy az apja és a nagyapja is ezzel forgatta ki gyerekkora földjein a krumplit vagy a lápon a tőzeget. Ez az a vers (a Hűlt hely című válogatott kötet nyitódarabja), amelyben az életmű legtöbb motívuma feltűnik.

Az első generációs értelmiségi Heaney sorsa, aki tényleg az ásótól jut el a tollig, a lápvidék, amely egyben az emlékezet konzerválásának helye is, hiszen a régészek sorra találják meg benne a középkorban megkínzott és mumifikálódott testeket. Hozzánk is épp ezek a nagy visszhangot kiváltó lápversek jutnak el leghamarabb Tandori fordításában a nyolcvanas évek legelején. A Nobel-díjat tizenöt évvel később kapja meg. Furcsa ismérve a Kádár-korszaknak, hogy akkoriban különösebb akadály nélkül juthattak el a magyar olvasókhoz a külföldi kortárs költők művei.

Ma mindez már csak úgy lehetséges, ha támogatást kap a fordítás. A 2010-ben megjelent vaskos válogatás (Hűlt hely) az írek segítségével jött létre. Ezért van ma Heaney-kötetünk, és nincs Ted Hughes, mondta némiképp keserűen Gerevich. Az angoloknak ugyanis nem annyira fontos szerzőik fordítása. Heaney viszont remekül szól magyarul. A kisöccse halálára írt Tavaszi szünet, az egyszerűségében is felemelő Vasúti gyerekek (ketten is ezt a költeményt hozták el), az anya emlékét őrző Tisztások vagy az ars poeticának is felfogható Sweeney utolsó verse könnyen válhat a hazai olvasók kedvencévé.

Miközben egyáltalán nem könnyű őt fordítani. Már azért sem, hívja fel a figyelmet Kappanyos, mert míg nálunk az idegen elnyomásnak ellenálló identitás legfőbb hordozója a nyelv volt, addig az „ír nemzet nem a saját nyelvében él, hanem az elnyomó nyelvében, amelyet hihetetlen kreativitással zilál szét”. Vagy ahogy Joyce mondta, azért olyan jók az írek az irodalomban, mert nekik nem szent a nyelv, amelyet használnak.