Dan Brownnak nem ez volt az első könyve, sőt még csak nem is ez volt az első kötet a Robert Langdon szimbólumkutató (ez a szakma is A Da Vinci-kód nyomán lett széles körben ismert) alakja köré épült sorozatnak. A később befutott Angyalok és démonok mind megjelenésében, mind regényidőben egyaránt megelőzte, ám A Da Vinci-kód volt úgymond az a nagy dobás, amely a korábbi próbálkozásokat követően átszakította a gátakat, és elhozta az írónak a Hollywoodot is magába foglaló sikert és hírnevet.

Brown nem egy kapkodós típus: A Da Vinci-kód után hat évet kellett várni a következő műre, a nagyon beharangozott, ám a várakozásoknak kevésbé eleget tevő Az elveszett jelképre, amelyben az illuminátusok és Jézus leszármazási vonala után Robert Langdon a szabadkőművesek nyomába ered.

Igaz, ezt követően már csupán négy esztendő telt el, és máris itt az Inferno, amelyet az eredeti megjelenéssel (2013. május) egy időben 12 nyelven dobtak piacra, előtte a fordítók titkos bunkerekben dolgoztak rajta, és állítólag inkább ebből készülne film, mint megfáradt és sokakban csalódást keltő elődjéből. A recept, a klisék itt is ugyanazok, Dan Brown bevált írói módszereit veszi újból elő: rövid, filmszerű fejezetek, egyszerű mondatok, csattanóba hajló fordulatok.

A sztori ezúttal Dante személye és Pokol című műve körül formálódik. A csetlő-botló mondatokat már megszokhattuk („A telefon éles csengése elszakította a kormányzó tekintetét az Adria nyugtató vízpárájától, és gyorsan visszalépett a luxuskabin irodahelyiségébe”), épp úgy, mint az olyan következetlenségeket, hogy a bevetésen lévő kommandósok lifttel mennek fel a tett helyszínére, vagy egy órákkal korábban még kórházban ápolt személy fejlövéssel is képes nyaktörő testi mutatványokra (persze, mert a végén elárulják neki, hogy nincs is fejlövése, az egész csak blöff volt).

A történelmi pontatlanságokon is legföljebb időnként csodálkozunk. Például akkor, amikor a recenzens azt olvassa, hogy Dante művének megjelenése után „a katolikus egyház híveinek száma óriási mértékben megnövekedett”. Ilyenkor akár eszébe juthat az a közelmúltban kiadott magyar történelmi lektűr is, amelynek egyik szereplője úgymond nem kimondottan vallásos. Nos annak, aki efféléket leír, legyen az Dan Brown vagy bárki más, azt lehetne elsőként javasolni, hogy ha már ilyen fába vágta a fejszéjét, előbb nézzen utána a középkori ember világképének, és úgy általában a vallás és az egyház szerepének a középkori hétköznapokban.

Azt is megtapasztalhattuk már, hogy a Dan Brown-regényekkel együtt egész útikönyvrészleteket kapunk: „A szép ligetek és történelmi parkok között kanyargó Kennedy sugárútról kilátás nyílik a tengerre, elhalad a Jenikapi kikötő mellett, majd elhagyva a városhatárt a Boszporusz vonalát követve északnak fordul az Aranyszarvöböl mentén”. S persze az se meglepő, hogy a végén mindenre fény derül, az is világossá válik, hogy senki nem az, akinek látszik, ellenben minden szimbólumot és rejtélyt megfejtenek, sőt a regényente más-más hölgybe beleszerelmesedő Robert Langdon visszakapja a sorozat előző köteteiben is sűrűn emlegetett, kultikus Miki egeres karóráját is.

Ami viszont újdonság, az az, hogy ez a könyv rossz véget ér, és bár lehull a lepel, a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy azt Langdon és vele együtt mi, olvasók, reméltük. Ennek ellentételezéseként Dan Brown megvillantja a humorát. Az egyik konferencián arra a kérdésére, hogy hányan vannak itt írók, a közönség harmada felemeli a kezét. „Az e-könyvkiadás dolog tényleg beindult” – gondolja ekkor Langdon, akit meg máskor a szerkesztője arra biztat, hogy írja meg Az ikonográfia ötven árnyalatát.

Velencén és Isztambulon, ahová olvasás közben elkísérhetjük az Inferno hőseit. S ahol a turisták ezen a nyáron – meg talán a következőn is – immáron Robert Langdon szimbólumkutató lába nyomát is keresték.

Gabo, 656 oldal, 3990 forint, fordította: Bori Erzsébet