Nincs olyan kormányfői posztot magának kinéző kolléga, aki ne rögzítené: ellenfele nem akar mást, csak a hatalmat. Olykor afféle túlzásokba esnek a kampányolók a tárgykörben előadott retorikai mutatványaikkal, hogy már szinte úgy tetszik, a hatalom az élet, s a társadalom megrontója, mintegy ellensége. Csakhogy ha ilyen veszélyes, akkor sokaknak erősen ajánlott lenne távol maradni a küzdelemtől, hogy megóvják az egészségüket. Szó sincs persze arról, hogy sok esetben ne lenne megalapozott az efféle kritika.

Az is kétségtelen, hogy mifelénk divat a hatalomra nem eszközként, hanem célként tekinteni. Ha ez megnyugtat valakit: ez nem hungarikum. Ahogyan semmi sem, ami a hatalom természetéből fakad. Arról pedig sok jót nem mondhatunk. Főként az után, hogy Csepeli György könyvét elolvastuk. Ezzel persze máris értékítéletet mondtunk, mert implikáltuk: az a hatalomgyakorlási forma, amely évszázadok óta uralja a politikát, nem felel meg eszméinknek.

Ennek nincs különösebb jelentősége. Annak már inkább, hogy mi is az a hatalom. Ahogyan Max Weber klasszikus definíciója fogalmaz: „A hatalom az az esély, hogy akaratunkat mások ellenállásával szemben is érvényesíteni tudjuk, bármin nyugodjék is ez az esély.”

Ezt a sanszot – a többi közt – analizálja Csepeli e kötetben, mely a hatalom természetrajzát mutatja be. A szöveg hatását erősíti, hogy a szerző 2002 és 2006 között politikai államtitkárként dolgozott, azaz meglehetősen sokat tud a döntéshozatali eljárásokról és a kormány működéséről. Talán ennek is köszönhető, hogy könyve újabb csapás minden idealistának. De még a realizmussal megbarátkozó optimistának is.

A társadalomtudós módszeresen, kitűnő gondolkodók műveire támaszkodva elemzi a közeget, s mindebből úgy tetszik, bizonyos magatartásminták megváltoztathatatlanok. Merthogy a politikusnak hitet és bizalmat kell ébresztenie, miközben nem hihet és nem bízhat senkiben. Együtt kell működnie azokkal, akikkel versenyez, s nem csupán ellenfeleivel, hanem szövetségeseivel is konkurál. Jellemző történet Kállay Miklósé, akit 1942-ben neveztek ki miniszterelnökké, s azonnal szembesült a színlelés megtagadhatatlanként értelmezett parancsával.

Úgy vélte, Magyarországnak ki kell lépnie a háborúból, de fölismerte: céljáról nem beszélhet senkinek, mert akkor árt az ügyének. Ahogyan ő fogalmazott: „Az első találkozón láttam, hogy én többé egyetlen nyílt, őszinte szót sem szólhatok.” Nem forradalmi a meglátás, Machiavelli évszázadokkal ezelőtt rögzítette a politikus sikereit elősegítő tételek többségét, ám akkor még kiátkozták erkölcstelensége miatt. Az igazság papíron ugyanis sokszor elfogadhatatlan. Mármint főként azoknak, akik hatalmon vannak, mert az efféle szöveg általában nem felel meg céljaiknak.

Ma már más időket élünk, így Csepeli kötetét nem tiltják be. Még akkor sem, ha szépen boncolja a hatalom természetét, s meglehet, akaratlanul, sorvezetőt nyújt annak értelmezéséhez, ami körülöttünk történik. Látlelete nem forgatja fel a politikatudományt, nem hat a reveláció erejével. Csak éppen akadnak korszakok, amikor az efféle kötet fontos pillére a megértésnek. A szöveg ugyanis sokat segít abban, hogy indulat nélkül elemezhessük a változásokat, s a hatalom természetének ismeretében vizsgáljunk bizonyos döntéseket. Mert minden megtörtént máskor is. A szerző idézi Lukács Györgyöt, aki irodalmi citátummal reflektált saját szerepvállalására.

A kérdést eredetileg a zsidó Judit tette fel Habbel drámájában, mielőtt meggyilkolta volna az asszír Holofernészt: „És hogyha isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna, ki vagyok én, hogy ez alól magam kivonjam?” Rávágnánk gyorsan, hogy valaki. Ám ha Csepeli összefoglalóját „fogyasztottuk” éppen, s újra csak rácsodálkoztunk a hatalom természetére, inkább hallgatunk. Bár a szerző olykor ad csöpp reményt, hangsúlyozza az új nyilvánosság szerepét és lehetőségét a politika formálására, kötete olvasása után nem szívesen válaszolnánk a fél világot feszítő kérdésre: lehet-e más a hatalom?

Kossuth, 208 oldal, 2990 forint