Elsőre az étel sohase sikerül. Mit csináljunk? Ilyen az étel. Bele kell nyugodni, és hozzá kell látni a következőhöz. (Ravaszabbak megpróbálhatják rögtön a másodikkal kezdeni, hátha szerencséjük van, az étel elbambul, és jó lesz.) Megérzi az étel azt is, hogy ki foglalkozik ővele. Az ételnek nem lehet hazudni: ő pontosan tudja, hogy ki biztos magában (tudja, hogy senki), ki gátlásos (tudja, hogy mindenki), ki az, aki mindig görcsösen bizonyítani akar, ki az, akinek már minden mindegy, ki erős, ki undok, ki számító és ki unalmas, szürke kispolgár.

Az étel azt is mindig pontosan tudja, milyen passzban készítjük őt éppen: ingerülten, fáradtan, rezignáltan, vagy lelkesen, és mindig tisztában van azzal is, hogy mi őnéki éppen a szerepe: fáradtság levezetése, kötelesség teljesítése, menekülés, avagy esetleg éppen ő maga a főcél.

Az étel persze legszívesebben ez utóbbi funkciót tölti be, de vigyázni kell, mert megunja ezt is, terhesnek kezdi érezni a túlzott törődést, és hisztérikussá válik. Nem árt néha csak úgy félvállról kezelni, csak úgy mellette lenni, látszólag nem is törődni vele, és akkor talán jobban megbecsüli a ritkább, kitüntetett csak-őrá-fi-gyelést. Az étel tehát szeszélyes. Kezdődhet a legváratlanabb dolgokkal is. Például egy primitív paprikás krumplival.

Elhatározzuk, hogy legyen jó, égőpiros zaftja sok, mert elsőrangú házikenyerünk van, egyszóval egy nagy tunkolás reményében öntünk a krumplira annyi vizet, hogy ellepje, sőt még egy kicsit többet is öntünk, igazán csak egy kicsit többet – és mégis: háromnegyed óra múlva ott állunk egy kondér zsíros, barna lével, és hiába rotyogtatjuk, nem akar elfőni, nem bír elfőni, a krumpli már péppé mállott, a kolbász cafatokban ázik, de a lé csak nem múlik el, és milyen ez a lé, ízetlen, de sós, és a belemártott kenyérdarabról úgy lepereg, mint egy magyar politikusról a jó modor.

Pedig mindent úgy csináltunk, mint máskor, mégsem megy. Aztán, ha a másnapi pizzánk kőkemény, arasznyi vastag és az alja koromfekete lesz, akkor már gyanakodhatunk arra, hogy megint benne vagyunk egy gasztrofobiális ciklusban. Szörnyű dolog ez. Szörnyű, mert nem tudjuk, nem értjük az okát. Mindent ugyanúgy csinálunk, mint máskor, és mégis: az ezerszer készített húsleves olyan sós lesz – ha ebben az időszakban készül –, hogy fönnmarad tetején a kanál.

Gondoljuk, hogy talán nem figyelünk eléggé, hogy talán egy kicsit szórakozottak vagyunk éppen, szétszórtak, összevisszásak, és megpróbálunk figyelni, szinte figyeljük magunkat, amint ott figyelünk a tűzhelynél, de minél jobban figyelünk, annál reménytelenebb lesz a helyzet: a sült krumplival szöget lehet a falba verni, öt tejföllel dúsított húsos tésztánk száraz lesz, akár egy filmesztéta, és még a zsíros kenyér is szétfoszlik kezünkben, amikor persze nagyon híg a zsír…

A gasztrofobiális állapot olyan, mint az élet: titokzatos, elmúlik egyszer, és nincsen rá semmiféle recept; ki-kinek saját magának kell megtanulni átvészelni. Magam speciel ilyenkor messze elkerülöm a konyhát, visszahúzódom asztalomhoz és – ha kell, ha nem – írni szoktam. Leginkább recepteket.