Százéves költő keze nyoma

2013-09-20

A könyvtár mint múzeum. A könyvmint műtárgy. A kézirat mint a művészi alkotás reprezentatív megnyilvánulása. Mindez már a múlt része.

Volt egyszer egy titkos tervünk, még megvalósulhat, mégis elárulom. Fölrakni egy olyan szoftvert valamelyik nagy kortárs költő gépére, amelyik megőrzi az összes leütést az első betűtől a vers elkészültéig. Azután le lehet vetíteni, mint egy dokumentumfilmet.

Érdekes volna? Vagy dögunalmas.

Mindenesetre ma már nehézmásként elképzelni, hogyan lehet belelátni az alkotás folyamatába. Régebben esetleg volt rá mód, néha az olvasó szeme elé került egy igazi – tollal készült – kézirat a szerző autentikus javításaival. Micsoda becsben tartjuk az ilyesmit! Mintha általa megérinthetne a teremtés misztériuma, bepillanthatnánk a zseni agyműködésébe.

Nem tudom, meddig lesznek egyáltalán nyomtatott könyvek. Mikor tűnik el a könyvtervezés fél évezredes művészete? (A Gutenberg előtti idő kódexei már csak nézegetésre használatosak úgyis.)

A nemzeti könyvtár addig is teszi a dolgát. Teljességre törekedve gyűjti a magyar vonatkozású nyomtatványokat, és ha teheti, bemutatja az érdeklődőknek a „melléktermékeket” is.

Most például Weöres Sándor kéziratait állították ki. S nemcsak a modern magyar költészet nagy alakjának alkotásaira találhat rá a néző, hanem az alkotói kapcsolatokra, egymásra hatásra is kaphat jó példát. Weöres győri gimnáziumi évei alatt ismerkedik meg Illés Árpáddal, akivel élethosszig megmarad barátsága. A festő-illusztrátor versesköteteket tervez neki, ő képzeli színpadra először A holdbéli csónakost, jelmezeket rajzol a Tyunkankuru című abszurd játékhoz. Később pedig a költő verseket ír Illés képeire, a festő pedig illusztrációkat készít a Weöres versekre.

Az alkotás egyedi, de az alkotó nem mindig van egyedül.