Robert Capa lőtávolban
Kalandregények hőseihez hasonlító alak. Jóképű nőcsábász, rejtői vagány, világcsavargó, aki nem veti meg a kalandokat, az italt, a szerencsejátékot; pechére talán csak a halált vetette meg.
Alighanem már közismert: 2008 végén, az akkori kulturális tárca 300 millió forintnyi segítségével Robert Capa hagyatékából – a hagyatékot gondozó New York-i International Centre of Photographytól (ICP) – Magyarországra került egy közel ezer darabból álló képkollekció. Ezt a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi, gondozza, tette közszemlére közel húsz hazai és külföldi kiállításon. Volt lehetőségünk több nézőpontból is megvizsgálni Capa munkásságát, volt alkalmunk előtte kalapot emelni, de nem volt még alkalmunk a fotográfus közelébe férkőzni, belepillantani mindennapjaiba, összekacsintani vele. Most van. A születésének 100. évfordulójára nyílt (és 2014. január 12-ig látható) kiállítás a rendezői szándékok szerint nem azt akarja bemutatni, hogy ki volt Robert Capa, hanem azt, hogy mi volt.
Elsőként: emigráns.
Robert Capa 1913. október 22-én Friedmann Endre néven született Budapesten, majd 18 évesen nekivágott a nagyvilágnak. Bécsben, Prágában, Berlinben, Párizsban, végül Amerikában élt, de hosszabb időre nem telepedett meg sehol. Két nagyobb lélegzetű riport között alkalmi lakásokban, hotelekben tartózkodott, kávéházból kávéházba sietett. A kiállítás első termében emigránsokról, jobb világokba igyekvőkről, újrakezdőkről készített fényképei láthatók. És hogy tapintható közelségbe kerüljön a kor: a terem egyik sarkát korabeli kávéháznak rendezték be, tőle nem messze, egy kicsi tárlóban pedig az 1900-as évek elejéről-közepéről származó tárgyak láthatók. Játék maci, harmonikás fényképezőgép, pléhjáték, rongylabda, világháborús naptár.
Másodsorban (ha tetszik, elsősorban): Capa fotóriporter volt.
A második teremben így természetesen a háborúkban, hadszíntereken, politikai mozgolódások terepein készült riportképeiből láthatunk válogatást, valamint egy újabb élménysarokban egy korabeli szerkesztőségi szobába is bepillanthatunk. Az íróasztalon régi írógép, a szobában kartotékszekrény. Egy valaha volt, az újságkészítés szempontjából különösen pezsgő időszak emlékei. A harmincas években járunk, amikor egyre-másra születtek a képes hetilapok, köztük a leghíresebb, az amerikai Life Magazin, amelyik (Capa közreműködésével) különösen nagy igyekezettel próbálta kielégíteni az emberek mind erősebb képétvágyát. Ebben a teremben abba a folyamatba is bepillantást nyerhetünk, hogyan változik meg egy riportkép, amelyet a neki helyet biztosító újság követelményei szerint megvágtak, szerkesztettek. Látható még egy korabeli fotólabor, amely különösen érdekes lehet azok számára, akiknek az analóg fotózás már történelem.
Harmadsorban Robert Capa játékos volt.
Széles szenvedéllyel imádta a lóversenyt, a szerencsejátékokat és a kártyát. A harmadik teremben tehát azokat a képeit látjuk a falon, amelyeken emberek játszanak. Leggyakrabban furcsa helyszíneken. Gyerekek szaladgálnak a harcok által szétrombolt terekben, fronton harcoló katonák kártyáznak, sakkoznak, Picasso afrikai maszkkal bolondozik. És láthatunk olyan képeket is, amelyeken maga Robert Capa játszik egy kártyaasztalnál. Ebben a teremben az is eszébe juthat a látogatónak, hogy Capa az életet, saját haditudósítói munkáját is egyfajta szerencsejátéknak tekintette, legfeljebb, ahogy ő fogalmazott egykor: „A haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytiglan tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte”.
Negyedrészt Robert Capa hős volt. Hős, aki hősöket is bőségesen fotózott.
Ebben a teremben Charles de Gaulle-tól Trockijon át Ingrid Bergmanig szemügyre vehetjük a Capa által megörökített valódi vagy vélt hősöket, de láthatjuk az ő hősies pillanatait is. Köztük legendás sorozatát, amely a normandiai partraszálláskor készült, legismertebb képét, A milicista halálát, és a halála előtti pillanatokban készített utolsó harctéri felvételét. A teremből nyíló folyosón filmeket nézhetünk, írott anyagokat böngészhetünk Capa életéről, és még egy fürdőkádban is ejtőzhetünk, ahogy Capa tette oly sokszor, oly hosszan.
A Magyar Nemzeti Múzeum Robert Capa/A játékos című kiállítása élményszerű visszatekintés a fotográfus kalandos, regényes életére, és így alighanem sokkal közelebb kerül a látogatóhoz, mintha megközelíthetetlen, távoli hősként kellene ünnepelnünk őt. Ebben segítenek a kiállításhoz kapcsolódó programok is: az emigránsok világához, a játékszenvedélyhez és a hadifotózáshoz értő szakemberek részvételével zajló beszélgetések, a tárlathoz kapcsolódó filmvetítések és a drámapedagógiai foglalkozások is.
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, mondta annak idején Robert Capa, amit most a Magyar Nemzeti Múzeum centenáriumi kiállítása kapcsán így módosíthatunk: „Ha Capáról nem elég jók az ismereteid, nem voltál hozzá elég közel”. A születésének századik évfordulójára rendezett kiállítás legalább olyan közel visz hozzá, amilyen közel ő merészkedett a háborús eseményekhez.
