Két Maugli, akiket kitettek a dzsungelbe, a háborúba, gránátok és bombák közé, egy alkoholista és dühös nagymamához. Ők meg nem halnak meg, hanem felnőnek, túlélnek, megerősödnek, győznek, mert ketten vannak. Pontosan nem világos, miért jutnak a végén arra, hogy mégsem akarnak kettesben maradni, talán hogy legyen valami csavar, bonyodalom, lezáratlan lezárás.

Ha van baj a forgatókönyvvel, akkor ennyi: ki van ez találva. Mama és nagymama, oroszok és németek, perverzek és erőszaktévők, pedofil pap és emberséges zsidó suszter, lehet fogadásokat kötni, melyiket ütik fejbe kalapáccsal. Bőrkabát és foltos bekecs, annyira háborús itt minden, hogy már az igazi vér is festéknek látszik. Kicsit kellene csak akarni, de nem tudom szívből megszeretni azt a filmet, ahol mindenkinek piszkos a körme, sebes az arca, élethű a rüh nyoma a bőrön, de közben odafigyelnek, hogy a forgatásra minden szereplő frissen mosott hajjal érkezzen. Azt tudom csak szeretni, amit az ilyen film jelent: régen volt már háború, már csak eljátsszuk a borzalmakat.

Mindenki nagyon alakít, és tényleg nehéz megindultság nélkül nézni Molnár Piroskát, ahogy lejátssza a csillagot is az égről, gonoszul néz, elborul az agya, üti azokat a szegény gyerekeket, szuszog, miközben dönti magába a pálinkát, szélütést kap. Kifogástalan, díjnyertes munka, de csak munka, meg se fordul a fejemben, hogy valami igaz dolgot nézek. Nekem aztán mondhatják, hogy Nyúlszáj a bolond leány, én csak Tóth Orsit látom vagy Börcsök Enikőt, amint kimeredt szemmel motyog maga elé, mindjárt azt kiabálják neki, hogy „ennyi”, és akkor jobban lesz.

A film vége felé egy feldúlt ember az éjszaka közepén, zuhogó esőben fölás egy sírt, mert látni akarja a holttestet. Nagy, megrázó jelenetnek kellene lennie, de csak azt látom, hogy a férfi azzal az ásóval meg a lelki állapotával együtt is eminens munkát végzett, a gödör fala olyan egyenes, hogy bármelyik, markológépeket forgalmazó cég elfogadná referenciamunkának. Nem én vagyok profán, a film annyira profi, hogy ettől ellebben a valóságtól, ami az erejét adhatná, amitől végletes volna, megrázó és kegyetlenségében is fölemelő. Nézem A nagy füzetben magát a nagy füzetet: ez nem gyerekírás és nem gyermekrajzok, grafikus írogatja a gyöngybetűket, szakértő kéz rajzolgatja a vonalkatonákat.

Cserébe megkapjuk azt, amit remélünk a profiktól: szép képeket, nagyszerű világítást, varázslatosan mozdulatlan vagy varázslatosan mozgó kamerát, nagy hangeffektusokat, robbanásokat, ritmust. Szász Jánosék tudnak filmet készíteni, tudják, milyen hosszú lehet egy snitt, mit kell mutatni ésmit nem, hány perc lehet a film, és mennyit változhatnak benne a szereplők. A hang időnként elválik a vászontól, főleg, ha nem is azt mozogják az ajkak, amit hallunk, ám ettől függetlenül is van az utószinkronnak valami üres, steril hatása, bent ülünk a meleg szobában, és a fagyhalálról beszélünk. De hát ez ilyen film: kicsit akarni kell, hogy szeressük.

A nagy füzet
Forgalmazza a Budapest Film

Gyémánt László és Gyémánt András