Két kísérletező kedvű rendező, egy spanyolországi baszk és egy lengyel most filmre viszi a riportkönyvet. Egyikük a spanyol Raul de la Fuente, a másik a máris sikeres, harmincéves lengyel Damian Nenow. Azt mondják: azért választották Kapuscinskinak épp ezt a riportkönyvét, mert a szerző saját magát meglehetősen szétesett állapotban ábrázolja – több síkon is. A filmben a 43 éves, sikeres hírügynökségi riporter jelenik meg, aki szakmájában elért már mindent. Érzi már a korát és azt is, hogy meg kell találnia az önkifejezésnek a csak számára lehetséges útját – máskülönben vége. Kapuscinski a lengyel szocializmus kedvezményezettje volt, de rosszul érezte magát ebben a világban. Akkor volt jól, amikor a harmadik világ háborúiról tudósíthatott, ha forradalmárok között lehetett. Nenow szerint számára az animáció a riportkönyv megfilmesítésének egyetlen útja, azt is ábrázolni lehet így, ami kamerával nem leforgatható. De la Fuente tizenöt évesen találkozott Kapuscinskival. A PAP hírügynökségnek azt mondta, az író ekkor vált a bálványává. Évek óta tervezte, hogy filmet készít róla, és bejárta azokat a helyeket, ahol a lengyel riporter megfordult. Volt Angolában, beszélt a riportkönyvben szereplőkkel, és felkereste a szobát, ahonnan tudósításait küldte haza a távirati irodának.

A szerzők úgynevezett „hibrid filmet” készítettek: nyolcvan százaléka animáció, húsz százaléka valódi szereplőkkel leforgatott felvétel. Nem tagadják, erős hatással volt rájuk az izraeli Ari Folman hasonló, hibrid technikájú filmje, amelyet nálunk Libanoni keringő címmel forgalmaztak. Az animáció ott is azt szolgálja, hogy a szereplők által átélt, elmondhatatlan élményeket érzékeltessék. Damian Nenow azt nyilatkozta a Gazeta Wyborczának: „Alkalmazkodni akarunk Kapuscinski stílusához. Hiszen ő nem száraz jelentéseket írt, érzékeltette az érzelmeket. Nem lehet prózájának a lényegét átadni, ha csak a tényeket tanulmányozzuk. Kapuscinski könyve Angola függetlenségi harcáról szól, amelyet időnként olyan abszurd módon ír le, hogy azt szerintem nem lehetne a szokványos filmnyelvvel közvetíteni.”

Elsősorban azonban Kapuscinskiról akartak filmet készíteni, arról, miként válik riporterből íróvá. És ennek adnak hátteret az Angolában történtek. A film azt a három hónapot mutatja be, amikor a lengyel szerző megérkezik a még portugál gyarmat területére, és átéli a gyarmatosítók és az évszázadok óta ott élt portugálok menekülését, a polgárháború véres pusztítását, és maga is majdnem ottmarad a harcokban. Az interneten megtekinthető részletek szerint a filmben a szerzők képesek megrázó módon alkalmazni a komputeres animáció módszereit. Nem csupán mozgó képregényt lát a néző, hanem részévé lesz annak a drámának, amelynek a riporter is a részese volt. Kell-e ez, amikor a megrázó és gyomorforgató képek, videók tömege áraszt el minket az afrikai, ázsiai háborús színterekről? Egy-egy képsor azt mutatja, hogy az animációval megerősített elbeszélés mintha meggyőzőbb volna, mint a „valódi képsor”. Egyébként is a Photoshop utáni korban maga az eredetiség lett a fikció.

Ez persze érinti Kapuscinski életművét is: Domoslawski már említett könyve épp azért váltott ki felháborodást a mester hívei között,mert úgy értették, hamisítással vádolja a bálványt. Az életrajzíró ezt tagadja. Szerinte Kapuscinski üzenetei akkor is érvényesek, ha kiderül, sok mindent nem látott, sok találkozást konfabulált, néha meg önmagát heroizálta. Az angolai történet viszont feltétlenül hiteles a maga drámaiságában és mindenekelőtt abban a mély részvétben, amellyel a lengyel riporter-író közelített a harmadik világ szörnyűségeihez.