Nem arról van szó, hogy a könnyű műfajnál nincs nehezebb, hanem hogy speciálisan ez az operett nagyon nehéz. A történet valami aranykorba visz, amikor Európa egységes volt, furcsa módon egységesebb, mint ma, amikor a balkáni államok mulattak a párizsi követségen, de már csak hitelből. Mégis egy volt a világ, a pontevedróiak vagy montenegróiak igaz, hogy különös népek voltak, de ugyanabból az anyagból valók, mint a fővárosi ficsúrok. Lehetett Bécsben vagy Pesten nevetgélni rajtuk, mi is Párizsba vágytunk, hogy onnét szörnyülködjünk a magyar ugar felett.

De el is jutottunk Párizsba, közben pedig azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy mégsem vagyunk balkániak. Most ezzel nem nyugtathatjuk magunkat, leszakadtunk, valóban mi vagyunk Pontevedro, már nem odatartozunk, hanem ide, fönn az orrunk és üres a kezünk. Magunkon kellene nevetnünk, és ha ezt nem érzi meg az előadás, akkor csak arra hivatkozhat, hogy kikerülte ugyan az alapkérdést, de nagyon profi, nagyon szórakoztató, nagyon zene. Ehhez képest a debreceni előadás nagyon nem zene. Cserébe nagyon hangos, a zenekar elképesztő rondán és stílustalanul csörömpöl az árokban, azt a varázsos léhaságot, amiről egy élvezhető előadás szólhatna, még megsejteni sem lehet.

Ahogy azt sem sikerült megsejteni, hogy a darab elején mi a bánatot énekelnek a színpadon, a rendező Horváth Patrícia ötletesen hátraállította az alighangú szólistát, csak abban lehetett biztos a néző, hogy a szövegben vannak magánhangzók. A dilettantizmus már ekkor is gyanítható volt, aztán egyre csak gyűltek a bizonyítékok, Glavári Hanna nagy belépőjét, amely során izgatott férfihad liheg a gazdag és szép nő körül, aki a folytonos sikerektől elcsigázottan és ragyogva lép be hátul és középen, úgy sikerült megoldani, hogy a tologatható lépcső tetején egyensúlyozott Zavaros Eszter, és várta, mikor sikerül a kollégáknak megállítani a szerkezetet, hogy végre dalra nyithassa a száját.

Hanna nagy zenei pillanata persze nem ez, hanem a második felvonásban a Vilja-dal. Nyilván a rendezőnő is úgy gondolta, hogy ez egy jelentős szám, vagy talán túl jelentős is, így gyorsan odarendezett még három dolgot, hogy sikerüljön elvonni a figyelmet a primadonnáról, valaki táncol a háttérben, egy királylánynak öltözött kislány a magasban szédeleg, és Danilo is bejön, hogy minden ok nélkül rágyújtson. Ravasz. Nagyon boldog volnék, ha ezek után teljes mellszélességgel az elnyomott énekművész mellé állhatnék, csak ez sajnos annyira nem egyszerű, mert Zavaros Eszter dögletesen hamisan énekelte végig a dalt.

Mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Leszámítva a közönséget, amely feltehetőleg a hagyományos elvárással érkezett a színházba, szórakozni akart és okulni. Ehelyett a hetvenes évek tévészilveszterének látványvilágát kapta, hozzá állandó zavart a színpadon, bejöttek, kimentek, betoltak mindenféle fölösleges díszletelemeket, a világítás meg nyilvánvalóan nem készült el, vagy ha igen, akkor végre egy eredeti gondolat: rendszeresen ráoltják a villanyt az éneklőkre. Rossz, és még hosszú is. Horváth Patrícia egy érdekes gondolattal ajándékozta meg a műsorfüzet olvasóit: operettet úgy kell színpadra álmodni, hogy a szívével gondolkodik az ember, és az agyával érez. Miután ez most megtörtént, az volna a javaslatom, hogy legközelebb próbáljon meg a rendezőnő az agyával gondolkodni. Hátha.

Lehár: A víg özvegy. Debreceni Csokonai Színház