„Komoly művészi teljesítmény, ami nem meglepő, tekintettel arra, hogy Kukán Géza a múlt század első felének egyik elismert festője volt” – elemzi az 1916-ban készült alkotást P. Tóth Enikő, a Tatabányai Múzeum főmuzeológusa, az Újraélesztés című tárlat kurátora. A kiállítás nem véletlenül kapta éppen a Kukán-festményről a címét, a tematikus tárlat anyagát a múzeum raktárában őrzött, bányászattal kapcsolatos festményekből válogatták.

A gyűjtemény jórészt a rendszerváltozás környékén állt össze, de később is folyamatosan gyarapodott: sok helyen megváltak a korábban még nagy becsben tartott alkotásoktól. Az egykori pártirodákban, iskolákban, kórházakban kirakott művek közül soknak nyoma veszett, nyilvántartás híján jelenleg is ismeretlen helyen lappanganak, de szerencsére jó pár kép bekerült a múzeumba.

„A legtöbbnek ott van a helye a múzeumi raktárak mélyén, sok a sematikus, az 1945 utáni politikai hatalom elvárásainak szellemében készült tucatkép, amelyek legfeljebb kordokumentumnak tekinthetők. Viszont őrzünk néhány tucatnyi igazi remekművet is, ezek a tatabányai bányászat fénykorát örökítik meg, azaz jórészt az 1910–1970 közötti évtizedekből valók. A kiállítás címe részben arra is utal, hogy a városlakók a festmények segítségével szembesülhetnek a környéken lassanként feledésbe merülő időszakkal” – mondja P. Tóth Enikő.

Másra is utal az Újraélesztés. A kiválasztott képek többsége restaurálásra szorul, ilyen állapotban általában nem szokás közönség elé vinni egy anyagot. A Tatabányai Múzeum szándékosan tért el a hagyományoktól, azt remélve, hogy a tisztításra váró, jól láthatóan sérült alkotások felkelthetik a figyelmét mindazoknak – magánszemélyeknek, cégvezetőknek, kulturális potentátoknak –, akik hajlandók és képesek is támogatni a művek „újraélesztését”. Ha így lesz, néhány éven belül újra az érdeklődők elé viszik a képeket, hogy mindenki számára érzékelhető legyen a változás.

Tatabányán persze régóta becsben tartják a bányászhagyományokat: az intézmény egyik leglátogatottabb részlege a szabadtéri Bányászati és Ipari Skanzen, amely főként a szénbányászat tárgyi emlékeit, az egykori XV-ös akna bányászainak élet- és munkakörülményeit mutatja be. Ehhez képest a mostani tárlat a festők szemével láttatja ugyanezt a világot. Akad, aki a festményei alaptémájául a természetnek való nekifeszülést választotta, más az emberi erő monumentalitását vagy a kőkemény munka dicséretét hangsúlyozza, de olyan alkotó is van köztük, aki romantikus szemszögből figyeli a bányászlét mindennapjait.

A kiválasztott művészek – Dobroszláv Lajos, Krajcsirovits Henrik, Kukán Géza, Luzsicza Lajos, Moldován István és Nagy János – különböző ismeretanyaggal rendelkeztek a témáról. Dobroszláv Lajos például 16 éven át tanulmányozhatta közelről a bányászcsaládok életét: 1926–1942 között Tatabányán dolgozott pedagógusként. Ehhez képest Nagy János jóval kevesebb tapasztalatot szerezhetett első kézből a bányászkultúráról, mivel nem élt a városban, állami megrendelésre 1955-ben készítette el a tatabányai kórház számára A gyógyítás öröme című festménypárt.

„Bár ezek a művek megfeleltek a kor politikai elvárásának is, a képeken átsüt a festő tehetsége, a Szőnyi István-tanítvány Nagy túllépett a sematikus megoldásokon, képes volt monumentálissá varázsolni egy egyszerű zsánerképet” – mondja P. Tóth Enikő. Olyan alkotó is akad a kiállítók között, akinek a tevékenysége egészen a mai napig érezteti hatását, pedig csak három évet töltött a városban. Luzsicza Lajos a Képzőművészeti Főiskola elvégzését követően 1947-ben érkezett Tatabányára, ahol rajztanárként dolgozott. Ittléte alatt alapította meg a Tatabányai Képzőművészeti Szabadiskolát, amely – ma már Bányász Képzőművész Kör néven – jelenleg is működik.

P. Tóth Enikő kurátor szerint a legtöbb kép helye a múzeumraktárak mélyén van, de őriznek néhány tucatnyi remekművet is.