Tudja, hogy a háború elveszett, a Reich összeomlott, a német nép a végső küzdelemben érdemtelennek bizonyult a fennmaradásra, mégis fennmaradt. Tehát bármilyen reménytelen állapotban van, Adolfnak elölről kell kezdenie mindent. Némi nehézségbe ütközik, mert senki nem hiszi el, hogy ő tényleg ő: színésznek nézik, aki forgatási szünetben sétálgat, mások Chaplin hasonmását vélik felfedezni benne, megint mások futóbolondnak tartják, és felmerül a kérdés, hogy aki ebben a maskarában így beszél, bűntényt követ-e el.

A szerző nem részletezi, miként jelenhet meg a tényleges Adolf ott és akkor, az olvasó pedig vagy elfogadja a lehetőséget, vagy leteszi a könyvet. Ha nem teszi le, és kíváncsi arra, mi fog történni, azaz mihez kezd a szerző az egyes szám első személyben beszélő Führerrel, egy ideig egészen jól mulat, mert nem nehéz kitalálni, hogy a mai Németországról vagy éppen Európáról, mi a véleménye, és a szerző jó humorérzékkel mondatja fel elbeszélő hősével a náci brosúrát. Adolf egy pillanatig sem esik ki a szerepéből, a környezete viszont egy pillanatig sem hiszi el, hogy ő az „igazi”.

Idővel unalmas lesz a náci brosúra rávetítése a mai világra, a szerző nem megy bele a mélyebb összefüggésekbe, Adolf önreflexív képessége is korlátozott, viszont a többi szereplőhöz képest ijesztően koherens a mondandója. A mai világban egy ilyen ember csakis médiasztár lehet, elég adaptív ahhoz, hogy ezt megértse, a média szenzációéhségére is azonnal, bár nem kis megütközéssel reagál: ezektől még Goebbelsnek is volna mit tanulnia, az olvasó viszont szomorúan konstatálja, hogy minden későbbi diktatúra és a reklámipar is bőven, gátlástalanul merített a náci propaganda eszköztárából.

A YouTube-Hitler a mai kor jelensége, amikor rövid időre bárki világsztár lehet, ez csak menedzselés meg szerencse kérdése. Hogy ez Adolf Hitler „reinkarnációjára” is érvényes, ebben semmi rendkívüli nincs egy jóllakott, elégedett, a náci múlttal sikeresen szembenéző, attól magát elhatároló, multikulturális Németországban. Adolfunk a maga következetes dumájával egyfajta Mr. Bean lesz, aki „élethű” (mert alig vannak ma már, akik élőben látták) szereplésével megemeli egy jelentéktelen tévéadó nézettségét. Amíg pénzt hoz a szereplése, mindent megkap, amit egy szeszélyes médiasztár igényel, rajongótábora egyre nő, és az őt ellenzők csoportja is hallat magáról.

Abban viszont konszenzus van, hogy Adolf nem a valóságos, lehet jó színész, bohóc vagy mániákus őrült, de a magabiztos, jólfésült német társadalom egyértelműen határolja el magát az általa üvöltözött eszméktől. A világ és a regény mégsem ilyen egyszerű. Adolfunknak nem csak azzal kell szembesülnie, hogy a többség számára ő nincs, hanem azzal is, hogy amit jelképez, amit hirdet, az nagyon is van. Egy névtelen levélben egyszerűen lezsidózzák, és ebből azt érti meg, hogy van egy titkos, elnyomott tábora, amelyik nyilván az eszme lejáratóját látja már csak benne...

Adolfunkat is utoléri a bukott sztárok sorsa, megunják. Kap ugyan saját nevére szóló igazolványt, és a titkárnője sem hagyja ott, aki rájött, hogy a felmenőit a nácik pusztították el. Talán ez a könyv egyik legsúlyosabb pillanata, amikor a titkárnő nem akar tovább részt venni ebben a rosszízű bohózatban, és az olvasónak is fel kell tennie a kérdést, hogy meddig követi ezt?

Adolf hiába akar beszállni a politikába, a neonáci párt egyenesen felháborítja, és a müncheni Oktoberfesten, amit a német szégyen karneváli betetőzéseként él meg, egy autogramot kérő hölgy a kézfejére írt svasztika miatt igazi botrányt csap. Jól megírt jelzés ez arról, hogy senkinek sem lehet ártatlanul flörtölnie a gonosszal. Az is kérdés, hogy az írónak meddig lehet ebben elmenni, aki nagyon jól kiaknázza az ötletéből, a helyzetből adódó komikumot, és nem egyszerűen görbe tükröt állít a mai német társadalom pár típusszereplője elé, hanem kérdéseket tesz fel, aztán olcsón megszabadul a hősétől, aki egy szanatóriumban könyvet fog írni, mint minden levitézlett sztár. Lehet, hogy azt a könyvet majd komolyan veszik?

Nem tudom, ilyen-e a mai német társadalom. Remélem, hogy Timur Vermes tudja, milyen, szatírát akart írni, eljátszott az ötlettel, és nem a vészfék után tapogatózik. Attól viszont kiráz a hideg, hogy mi történne, ha egy szép emlékű kelet-európai diktátor jelenne meg teljes valójában, olyan országban, ahol még nem néztek szembe a közelmúlt őrületeivel.

Libri, 340 oldal, 3990 forint. Fordította: Nádori Lídia