Nézni, amin dolgoznak

2013-09-13

Tessék, sétálj be hozzám, járj körbe, nézd meg, amit csinálok, szólíts meg, mondd el a véleményed. Vagy kérdezz, és csodálkozz rajta, milyen bizonytalanok lesznek a válaszaim. Aztán beszélgetünk, nevetgélünk kicsit, és azt mondom majd: nem, nem annyira más ma a művészet, mint Ra aello korában.

„Most menj a gyárba és írj verseket! / Így képzeli Judit a gyárakat: / Sok ember ül ott, görnyed a papír / Fölött és reggeltől estig verseket ír.” Ki emlékszik már Benjámin Lászlóra és a Hajnali karének című versére?! De valahogy így képzeltem én is: a kollektív társadalomban a művészeket ugyanúgy választják ki, mint a többi szakma embereit, ugyanúgy dolgoznak és kapják a fizetésüket, ha rendesen elvégzik, amit kell. Azóta rájöttem, hogy semmilyen foglalkozás-hivatás megtanulásáról és űzéséről sem lehet egyen képet rajzolni. Óriásiak a különbségek minden tevékenységben.

Igen, vannak iskolák a képzőművészet tanítására, a kor lenyomatát a hozzáértő kimutatja az alkotásokon, de aki a Nyitott Műtermek Délutánján – a név maradt, pedig a helyek nagy része délelőtt nyitja ajtaját – több helyre benéz, kapkodja majd a fejét: mi mindenbe belevágnak ezek a szabad emberek. Azt érzi majd, őket nem köti, amit a néző a művészetről tanult, ahogy annak idején Raffaellót vagy Tizianót sem kötötte.

Művészgyár viszont létezik: nem egy közös műterem létesült Budapesten elhagyott gyárépület belsejében. Külön élmény, ahogy a művészek belakják e helyeket, élhetően gyönyörűvé lesznek, mindegy, hogy rondának vagy szépnek épültek-e eredetileg.