Ennek (egyik) oka kétségtelenül „a választás sikertelensége”, amely esetünkben kölcsönös: a rokonszenves germán és mélynövésű dél-amerikai társa egy svájci nő vermébe esett bele – miként magam is. Vigaszt nyújt, hogy én gyorsabban szabadulok; testemet – mozdulatlanság helyett – űzött fürgeségre ítélve. A minimalista önkifejezési kísérlet kezdete előtt és fölütésekor a mazochizmusra hajlamos férfiak társaságában álldogált egy jó húsban lévő, szemüveges hölgy. A vigyori ázsiai producer hamarosan a mikrofonhoz lépett; fölmutatta egy csecsemő és a szülőanyja A/4-esre kinyomtatott fotóját, tán így győzködve a nagyérdeműt, hogy Tabea Martin (1978) koreográfus képes sokaknak örömöt is szerezni – a magánszférában, megélhetését biztosító tevékenységét időre fölfüggesztve.

A 2010-es, Európa hányatottabb országaiban turnézó fapados a sillabusz szerint a tavalyi Aerowaves Fesztivál sikerdarabja volt, mely diadal kivált a mustra színvonaláról tanúskodik. A majdnem tar előadók angol nyelven (akcentussal) vallanak pályakezdésükről, majd a tótágast követően különböző, egyetlen szóval meghatározott mozdulat(sor)okat mutatnak be (a váratlantól a politikain, a fájdalmason, az olaszon, a szofisztikálton át a szarkasztikusig), gyakorta tökéletes szinkronban. A nem várt mozdulatnál (három részben) Djojokarso nekiszalad a falnak, fejjel előre. A Hollandiában tanult Martin kifigurázza a taljánokat is, gőgös, ripacskodó hímringyóknak mutatva be őket, mely megnyilvánulás mögött – afféle paraszt-Freudként – traumát sejtek.

A félórás, ám gyorsan kényszeredetté, érdektelenné váló, blöffszerű csinálmány főként infantilis és elnyűtt eszközökkel próbálja kiprovokálni a figyelmet, valamint az azonnali, primer hatást. A dinamikus, képességes, akrobatikus duó a lehetetlen epizódnál fekete alsógatyára vetkőzik; meglepett, hogy nem pőrére. Testükön arany csillámpor – mint a cirkuszi artistákén –, ami akkor nyer némi értelmet, mikor a magas(abb) német a feje fölé emeli suriname-i partnerét. A földön fetrengő Baier a társa lába közé nyúl (kacaj a nézőtéren), bár nem mogyorózza meg; egymásba gabalyodott, birkózó, kétszemélyes Laokoón-csoportjuk kisvártatva átvált a szerelmes, a szerelemnek vége és az erotikus jelenetekre. Utóbbi egy Djojokarso által fölskiccelt pornószkeccs, amelynek gátlástalansága, altáji humora kierőszakolt, instruált. Ugyanakkor, hogy a szerelmi etűd túlmutat a homoszexualitáson, és tragikomikussá lesz (Baier képtelen levakarni magáról a már-már hozzá tapadó-ragadó fiút), az kizárólag a minőségi burleszkre hivatott szereplők érdeme, merészsége, ízlése.

A szellemileg lomha, affektált egy helyben toporgásról bajos eldönteni, hogy a válságban lévő műfaj együgyű karikatúrája-e, avagy önmagában paródia. Légyen bármi is: indokolatlan jóindulattal önkritikus megnyilvánulásnak, egyben szimbolikus gesztusnak veszem az opus befejezését. Fölcsendül Stravinsky szerzeménye, és a páros ledermed, tétovává, majd tehetetlenné válik; meg sem mozdul a muzsikára, ruhájával megtörülközik, majd – egymást követve – kisétál a színről. Formál logikailag tehát azt állít(hat)ja Martin (amennyiben bármit is állít): ahogy ti zenéltek, mi úgy nem táncolunk. (Ki vonná ezt kétségbe?) Sőt: zenére mi nem táncolunk. A probléma abban áll, hogy már anélkül sem (táncolnak). Részben ezért, hogy nem látom, mi lép az elutasítás, a destrukció helyébe – túl az öncélú, legtöbbször a puszta tehetségdeficitből fakadó tagadáson. Mi épül a rombolás hely(szín)én? Régóta úgy érzékelem, a Semmi. A világ bizonyos tájain ezért is ugrik ki lassacskán minden bokorból egy-egy, a fröccsöntött, futószalagon gyártott, nihilizmusra fölesküdött, pillangó-karrierjét elpazarló zsoldos (elvben: táncos).

Tabea Martin: Duett két táncosra
MU Színház

Gyorsan kényszeredetté, érdektelenné váló, blöffszerű csinálmány