Van-e magyar Kafkánk?
Az Írók Boltjában jártunk, az apropó pedig, hogy majdnem pontosan 130 éve, 1883. július 3-án született a huszadik század egyik legnagyobb hatású prózaírója. A Műfordítás és irodalom című rendezvénysorozat keddi állomásán a műfordítók, a már idézett Györffy Miklós, N. Kiss Zsuzsa és Rácz Péter beszélgetését Tarján Tamás irodalomtörténész moderálta.
Aki egyébként már az elején feladta a leckét, amikor azt kérdezte: mennyiben jelent nehézséget, hogy Kafka műveit már eleve 40-50 évvel a keletkezésük után ültették át először magyarra – s egyes könyvek esetében már e fordítások megjelenése óta is eltelt vagy fél évszázad. Illetve: hogyan ítélhetők meg ezek a munkák. Györffy szerint az első fordítások még nem is annyira a mai értelemben vett műfordításnak, mint inkább „csak” Kafka-szövegnek számítottak, amelyek megjelenése szenzációszámba ment.
A konkrét kérdésre válaszolva Györffy azt mondta, néhány fordítás az eltelt idő miatt ma már idejétmúltnak számít – például ezért volna jó szerinte, ha minden nemzedék újrafordítaná a világirodalom legfontosabb műveit. Akkor közelebb kerülhetnének ezek a könyvek az adott kor olvasóihoz, éppen korszerűségük miatt. Ráadásul a szerzőről alkotott kép is módosulhatna, hiszen az új korszak nemcsak kicserélődött fordítógárdát, új nemzedéket, de ezzel együtt új nyelvfelfogást is jelent. Vagyis: új Kafkát.
A Györffy Miklós újrafordításában olvasható A per például sokkal több iróniát rejt magában, mint a Szabó Ede-féle, vagyis nehezen húzható rá a szerzőre, hogy a végletekig és humortalanul pesszimista, nyomasztó volna. Mégis: szerinte Kafka esetében kisebb a jelentősége az esetleges újrafordításoknak, mint amilyen mondjuk Dickens, Dosztojevszkij vagy éppen Thomas Mann esetében lenne – utóbbiaknál óriási különbségeket fedezhetnénk fel az első magyarításokhoz képest.
A magyar Kafka-korpusz, de főleg az első magyarítások minőségéről szólva N. Kiss Zsuzsa filmes hasonlattal élt: amikor a korai mozik szerelmese egy régi kópiát néz, nem okvetlenül a karcokkal, a hibákkal van elfoglalva, hanem annak örül, amit láthat. Szerinte ugyanis a remekműveket úgysem lehet elrontani. S az az igazi fordítói folyamat, amikor az interpretátor „kifeszül, hogy a legjobbat hozza ki a szövegből”, amikor megszólal belül a csengő, ami azt jelzi, hogy a fordítónak az adott műhöz köze és hozzátennivalója van.
Sok szó esett Szabó Ede revelációszámba menő fordításairól, aki egyébként csak pedáns hivatalnokírónak nevezte Kafkát – Rácz Péter szerint azonban az író nyelve egyáltalán nem bürokrata-, sokkal inkább látnoki, erejét még a levelekben sem vesztő nyelv.
A fordító felelősségének kérdései kapcsán szóba került, hogy egyes magyarítók – például az Amerika című regénytorzót fordító Kristó Nagy István – kijavították, felülbírálták az anakronizmusokat. Például, hogy az eredeti szöveg szerint a New York-i Szabadság-szobor kezében kard volna. Amikor Az elkallódott fiú címmel újrafordította a művet, Györffy Miklós nem korrigálta ezeket a hibákat – amelyek egyébként valószínűleg nem is tájékozatlanságból eredő tárgyi tévedések, sőt nem is igazi tévedések, hiszen Kafka a fiktív Amerikát írta meg...
A magyar Kafka-kiadásokról szólva Rácz Péter azt mondta, nagyon fontos lenne, hogy a komplett levelezés megjelenhessen, s nem csak azért, mert így még jobban beleláthatnánk az író életébe, mondjuk a Felicéhez vagy a Milenához írt üzeneteken keresztül. De Györffy Miklós szerint azért is, mert a prózaíró Kafkát nemigen lehet és nem is érdemes elválasztani a levélíró Kafkától: amellett, hogy e dokumentumok kvázi naplóként is olvashatók, ráadásul tökéletesen stilizált nyelvi konstrukciók. Vagyis maguk is művek.
A már említettek mellett Tandori Dezső, Rónay György, Gáli József, Eörsi István és mások is fordítottak Kafkát, e „fordítói szigetek” léte pedig Tarján Tamás szerint felveti a kérdést: van-e nekünk egységes magyar Kafkánk? Egyetértés mutatkozott: nincs. De hát még az írói életművet teljes egészében felölelő összkiadás sincs, és ennek okát a beszélgetés résztvevői a magyar kiadói helyzetben látják.
Rácz Péter úgy vélte, ha úgy 1990 körülre minden Kafka-mű megjelent volna, most időszerű lehetne egy komplett újragondolás. Ahogy – Györffy Miklós véleménye szerint – új Musilra, új Dosztojevszkijre és új Thomas Bernhardra is szükség lenne.
