Dráma benzingőzben
Nem könnyű a Forma–1 világáról filmet készíteni. A sportág ugyanis egynéhány kivételes alkalomtól eltekintve nem túl izgalmas, főként dramaturgiai szempontból nem az. Köröznek, köröznek a versenyzők, és végül egy német nyer. Na jó, néha egy osztrák.
Nem csoda, ha Ron Howard mozija a hetvenes évekig fut vissza, amikor a száguldó cirkusz még közelebb állt a gladiátorjátékokhoz, az autókat mozgó koporsóknak hívták, hiszen alig múlt el idény súlyos vagy akár végzetes baleset nélkül. Ezen belül is az 1976-os idény volt igazán emlékezetes, amely jobbára úgy festett, mintha íróasztal mögött írták volna meg rutinos forgatókönyvírók. James Hunt és Niki Lauda üldözte egymást az idény elején, utóbbi végül elhúzott a pontversenyben, ám a Nürburgringen bekövetkezett, máig emlékezetes balesete (egy percet töltött a kigyulladt autójában) majdhogynem az életébe került. De a válságos állapotból szinte elképesztő szívóssággal és akaraterővel felépült, hogy még abban az idényben visszatérjen, ismét szorossá tegye a versenyt, hogy végül az utolsó futamon egyetlen ponttal Hunt vigye el a világbajnoki címet.
Mindezt tudjuk, ez tényleg a Forma–1 aranykora, gép és ember mitologikus kapcsolata, amely folyton azzal fenyegetett, hogy az előbbi végül felfalja az utóbbit. Így nyugodtan kijelenthetjük, hogy Ron Howardnak már a kérdéses időszak kiválasztásával nyert ügye volt, hacsak nem számolunk minden sportfilm eredendő problémájával: olyan nyersanyagot kell felpörgetni és a rajtzászló lengetéséig izgalmassá tenni, melynek végkimenetelét a legtöbb sportbarát már ismeri. Úgy titkolni a gyilkos kilétét, hogy azt már ezerszer megírták az újságok, s ma már történelem. És akkor még le kellett győzni egy árnyat: 2001-ben Renny Harlin egy olyan rossz filmet hozott össze a sportágról Sylvester Stallone főszereplésével, hogy az hosszú időre elvette a kedvét mindenkinek a száguldó cirkusz adaptálásától.
Jó hír, hogy a mostani mozi fényévekre van az akkori, főként fikcióra támaszkodó borzalomtól. Szikárabb, tényszerűbb, ám a film valahogy ettől sokkal oldottabbá válik, mintha a tények nem is nyomasztanák, csak a fantázia szárnyalására lenne bízva minden. (Innen is látszik, hogy a valóság a legjobb író.) Persze a dramaturgia itt is elvégezte a munkát: addig-addig sarkították és egyszerűsítették a két karaktert, míg Hunt a bohém, életét kockáztató Jó Srác, Lauda pedig a precíz, fegyelmezett, ám annál szárazabb Rossz Srác alakzatát nem öltötte magára. Szerencsére ennek köszönhetünk nem egy humoros jelenetet (Lauda véleménye a Ferrariról, vagy amikor a közúton is megcsillantja versenyzői tudását), ám időnként ez teszi túlontúl kétdimenzióssá és pátosszal telítetté a mozit.
De mindezt feledteti Daniel Brühl alakítása Lauda bőrében, és Chris Hemsworth is bebizonyítja Hunt szerepében, hogy képes színészi feladatokat is ellátni, nem csupán tetszetős poszterarc egy képregényfilmben. Leginkább ők érik el, hogy a Hajsza a győzelemért élvezetes moziként suhan el előttünk. Nincs ugyan időnk a részletekre, de legalább beszívhatjuk a benzingőzt. Mint ahogy Anthony Dod Mantle operatőr is képes elérni, hogy az archív felvételek egyáltalán nem nyomják agyon az alkotást, épp csak felvillannak, mégis minden ízében képesek rekonstruálni a hetvenes évek versenyeinek képi világát úgy, hogy a beállítások zöme és a vágások ritmusa már a mai kort idézi. Ugyanakkor a Hajsza a győzelemért a száguldó cirkusz része marad. Annyira lesz dráma, amennyire annak logikája megengedi. Ráadásul Ron Howard nagyon kiegyensúlyozatlan alkotó: egyszerre képes jó filmet forgatni az Apollo drámai útjáról (Apollo 13) vagy egy matematikus életéről (Egy csodálatos elme), mint ahogy karikatúraszerű adaptációt a Da Vinci-kódból. A tényekkel szerencsére most is jobban gazdálkodik, végig ez tartja kordában a mozit, ám igazán eredetit már nem tud kihajtani belőle. De lehet, hogy nem is kell. Hiszen ki szeretne a lélek bugyraiban vájkálni, amikor felbőgnek a lóerők? Ki akar görög tragédiát, amikor lángol a kasztni? Felületes mozi tehát a Hajsza a győzelemért, de ezt most valahogy inkább érezzük győzelemnek, mint korábban bármikor.