Vert, becsülettel
Mindenesetre a hazai rajongóknak, ha jól emlékszünk, hét évet kellett várni egy derekas Manu Chao-koncertre, amelyre végül aztán hol máshol: a Szigeten került sor. Ott voltunk, és ott volt az áramszünet is, ennek ellenére óriási veretésnek, igazi fesztiválbulinak lehettünk tanúi. Véletlenül arra sodródott metálosok, amfetamingörcsbe rándult kölykök, virtigli kommunisták, bikinis lányok, félmeztelen fiúk – továbbá mindenki, akinek jelentett valamit (bármit) ez a fura, messziről vékonydongájúnak tűnő spanyol, eredetileg José-Manuel Thomas Arthur Chaónak anyakönyvezett, a Franco-rezsimnek „köszönhetően” már párizsi születésű csávó, aki amúgy, hitték volna?, két éve töltötte be az ötvenet.
Na, éppen ez a fél évszázad, ez nem látszik meg rajta – legalábbis a küzdőtérről nézve. Hat év után ugyanis újra Budapesten járt Manu Chao: a Parkban lépett fel zenésztársaival, és olyan energiával, amelyet bizony elég sok tinizenekar megirigyelhetne, már ha tudná, kiről van szó egyáltalán. Budapest népe, úgy látszott, nagyon is tudja, bár nem esküdnénk, hogy tíz emberből kettőnél több képben lett volna nevezett előadó diszkográfiáját illetően. Ugyanakkor azt sem gondolnánk, hogy néhány tucatnyi embert leszámítva ennyien hajlandók lettek volna kifizetni a cirka hétezer forintos jegyet egyetlen, na jó: mondjuk három slágerért. Szóval meg voltunk zavarodva egy kicsit ekkora tömeg láttán. A Park ugyanis majdnem megtelt.
Nyolc körül elkezdődött valami, és csak tíz után fejeződött be – lényegében szünet nélkül nyomta le a főhős és bandája a koncertet, és többnyire becsülettel végigjátszott dalokat kapott a nem tudjuk, hány ezer magyar, aki elment a Közvágóhídhoz. Manu Chao szórakoztatni akart, hatalmas bulit csinálni, ha már ez az első helyszíne a most indult Balkán/Kelet-Európa-turnénak. (Budapestről Zágrábba, onnan Belgrádba, majd Szófiába és Szkopjébe megy a karaván.) A hatalmas buli egy kicsit talán túl jól is sikerült, de lehet, hogy csak nekünk volt fárasztó a ráadás utáni ráadás utáni ráadás. Különben meg mit méltatlankodunk? Hat éve nem láttuk magyar színpadon a figurát, volt mit bepótolni. Mondjuk az is igaz, hogy 2007 óta nem nagyon születtek új dalok, vagy ha születtek, azokat valami merevlemez őrizheti egy stúdióban, mert a mostani koncerten nem sok ízelítőt kaptunk belőlük. (A La Radiolina, az ötödik „szólólemez” megjelenése óta mindössze két koncertfelvétel jött ki a műhelyből, oké, az egyik dupla, de akkor is.)
Hosszú, cserébe viszont rendesen felépített koncertet kaptunk, és elég durva energiadózist: a zenészek konkrétan végigugrálták a színpadon ezt a két órát, vagyis hát az elején a lassabb dalokat nem okvetlenül, de azoknál meg a szívek ugráltak, ennyi ugráló szívet talán nem is láttunk még, eszünkbe is jutott hirtelen, hogy milyen jól jönne a magyar baloldalnak egy ilyen hitelesnek és jó fejnek tűnő, érzékeny, az emberek nyelvén jól értő, hét nyelven éneklő figura, mint Manu Chao – aztán arra jutottunk, hogy inkább maradjon ő csak a nemzetközi munkásmozgalom barátja és szószólója, hiszen nincs az a latin temperamentum, amelyet pár óra alatt haza ne vágna egy jó kis délután a magyar demokratikus ellenzék reprezentánsaival.
Aztán a globalizmus és a kizsákmányolás elleni harc jegyében vettünk pár rántott csirkeszárnyat Sanders ezredes büféjében, és zsíros kezünket ökölbe szorítva üvöltöttük, hogy „marijuana ilegal!”
