Boldog idők, akkor még kéz a kézben járt technika és művészet, ha Liszt valamit kitalált, meg kellett hozzá építeni a zongorát. Ha a zongorakészítő valamit kitalált, Liszt rögtön zenét írt hozzá. Ezt már nem én mondom, hanem Stephen Hough, a h-moll szonátát játszó ember. Volt a MüPában is nem olyan régen, akkor nem tűnt fel, milyen különleges pianista. Igaz, itt csak zongorázott, nem beszélt, nem írt, nem festett, pedig mindegyikhez ért. Az applikációban sem fest, de játszik és beszél.

Körülbelül így kell elképzelni az egészet: az ember némi készpénz ellenében kap egy ikont a gépére, rákattint, bejön Hough oldalról, leül a zongorához és eljátssza a h-moll szonátát. Aztán rájön a néző, hogy nemcsak oldalról, de szemből és felülről is látható, maga választhatja meg a nézőpontot, mintha egy tévéközvetítés rendezője volna, nézheti a zenész arcát, vagy csak a feje tetején a kopasz foltot, meg a két kezét, amint a virsliujjak a megfelelő billentyűket nyomják. Hogy valóban a megfelelőt nyomja, azt ellenőrizni is lehet, kattintásra megjelenik a kotta, egy függőleges vonal mutatja, hogy hol tartunk, nem lehet elkeveredni. Akit pedig az foglalkoztat, hogy ugyan mi jár a művész fejében, miközben egzaltált arccal tekint be a másvilág kapuján, annak ott vannak Hough zene közbeni gondolatai. Leírva, hogy ne zavarják a zenét, vagy akár kimondva, hogy ne kelljen megint ugyanazt hallgatni. Néha technikai problémákra hívja fel a figyelmet, hogy menynyire bonyolult pedálozást igényel az anyag, néha a mű szerkezetét mutatja meg, a témák megjelenését és visszatérését, esetleg megpróbál kicsit a zene mögé nézni. Ez persze a legbonyodalmasabb, hiszen Hough nem képzel semmi történetet a szonáta körítéseként, nyilván azért, mert nincs is, de akkor mi az, ami van? Mert tetszetős a mind népszerűbb elmélet is, hogy a h-moll szonáta az a Faust-sztori, a három téma Faust, Margit és Mephisto, de ha elfogadja az ember, akkor is ott a kérdés, hogy: és? Stephen Hough nem faustozik, legfeljebb néha Mephistót emlegeti, de pont ezek az elszállások és visszatalálások teszik érdekessé a dolgot: lehet, hogy ez most itt Faust, de ha melléütök rögtön a darab elején, akkor akár haza is mehetünk, fölösleges fél óra következik.

Erről van csak szó, hogy ne legyen fölösleges az a fél óra. A h-moll szonátát alul szokták becsülni, hogy messzire ne menjünk, mindjárt a címzett és címzettné, Schumann és neje nem nagyon tudta mire vélni a darabot, de a legelszántabb ellenzőknek is el kell ismerniük, hogy ezzel a zeneművel az ember egymaga nem boldogul. Valahogy segítségre van szüksége, mert hosszú, egyben van, és akármilyen szépen van is felépítve, akármennyire látható az eleje és a vége egymásnak megfelelése, a naiv hallgató óhatatlanul elkeveredik benne, kihagy a figyelme, csak a cölöpöknél és útjelzőknél talál újra vissza, aha, ez a fúga, akkor már nincs sok hátra. Pontosan erre való ez az applikáció. A műhöz köt, mert elfoglalja a szemet, az agyat, és mindig csak annyira, hogy fül és szív és egyéb belső szervek a lényegre tudjanak összpontosítani. Miközben szélsőségesen individualistának tűnik, hiszen egyetlen zongorista gondolatait ismerjük meg akár a lejátszás, akár a háttér és műtörténet olvasása és hallgatása közben, Stephen Hough végül teljesen eltűnik a mű mögött, semmi sem akadályoz meg abban, hogy Lisztre koncentráljunk.

Ami pedig a technika és a klasszikus zene kapcsolatát illeti, a másik komolyzenei applikációt, Beethoven 9. szimfóniáját hatszázezernél többen töltötték le. Ilyen számokat pedig a lemezkiadók már régen, de legkésőbb a három tenormegszűnése óta nem tudnak produkálni.