1975 szeptemberében jártam először Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben. Ismert neveket kerestem „tört kövön és porladó kereszten”, mikor egy diák megszólított, kit keresek, hátha segíthet. Lázok János volt. Rögvest magával is vitt egy agg Bethlen grófnőhöz, akit a múltról faggatott.

A grófnő egykori háza számára meghagyott, ódon, úri holmikkal telezsúfolt kis lakrészében élt, igazi libériát viselő igazi lakájjal, s arról mesélt, mennyire sajnálja a mai nőket, kik oly sokat dolgoznak és oly rosszul élnek, mennyivel jobb életet élt ő fiatal korában. Lázok egész életében szenvedélyesen rögzítette a tegnapokat, s taposta az ösvényt a holnapokba. Fölmenői között székelyek és felvidéki magyarok mellett vannak szászok, örmények, románok; munkások, orvosok, értelmiségiek; görög és római katolikusok, reformátusok, evangélikusok (mára már unitárius szál is szövődött a családba). Kalotaszegen nőtt fel, a bánffyhunyadi líceumból ugrott föl a magyar irodalmi tanulmányi versenyek országos szintjére, aztán a kolozsvári egyetem magyar–angol szakára.

Tóth Sándor, Gyimesi Éva, Láng Gusztáv tanították. Vele egy időben járt arra az egyetemre Szőcs Géza, Egyed Péter, Ara-Kovács Attila. A Gaál Gábor Körben Tamás Gáspár Miklós nyűgözte le. A Visszhang diákrádió és a Visszhang-fogadóestek szervezése Patrubány Miklós vezetésével nemzedékének egyik nagy közösségi élménye. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás elutasításával demonstrált román külön út „liberális elhajlással” kezdődött, és sztálinista-maoista visszahajlással folytatódott.

A „liberális” korszak döntő hatással volt az erdélyi magyar szellemi életre, kivált Lázokék generációjára. Diákéveiben, 1971 és 1978 között mutatták be az öt meghatározó és megtartó erejű erdélyi magyar történelmi drámát. A Vendégségbent és A tornyot választok-at Páskándi Gézától és Sütő András trilógiáját (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel). A Sütő-trilógia végigkíséri Lázok életét, abból írta a szakdolgozatát, húsz évvel később a PhD-ját. Neki köszönhetjük a trilógia legmélyebb elemzését.

Romániában a diplomásoknak ott kellett dolgozniuk, ahová kihelyezték őket. A magyarokat, pláne a magyar szakosokat igyekeztek minél távolabbra helyezni szülőföldjüktől, családjuktól. Az 1978-as évfolyamelsőnek jutott egy hely Kolozsvárott, a másodiknak egy falusi iskola Maros megyében, a többinek az Óperencián is túl.

Lázok volt a második. Tizenegy éven át ingázott Marosvásárhely és Disznajó között. Másfél óra vonat, fél óra gyaloglás. Oda is, vissza is. Hogy együtt maradhasson Vásárhelyen az egyetem végén alapított család. Sütő András 1984-es naplójegyzeteiben olvassuk: „Megüresedett munkakörbe két szerkesztőt, újságírót keresünk. Két fiatal írástudóra figyeltem föl már… Mindketten a tanügy napszámosai. Lázok János magyar–angol szakos tanár, aki Marosvásárhely és Disznajó község között ingázik évek óta. Kovács András Ferenc magyar–francia szakos tanár Székelykeresztúron, huszonéves létére már ismert, nagyra tartott költő. (…) Lázok János ügyében hosszas hallgatás után lakonikus választ kapok telefonon a megyei pártbizottságtól.

 – Az önök kérése elesett. (…) Lázoknak a felesége révén külföldi rokonai vannak Németországban. Ily esetben a párt utasítása úgy szól, hogy a delikvens ideológiai fronton nem alkalmazható. Kész! Lázok János folytatja napi száz kilométeres utazásait Marosvásárhely és Disznajó között, (…) kinéz az ablakon a gyémánthavas erdélyi télbe, de csak úgy szép az, ha nem fázik az ember, márpedig az országos didergésben a lélek is reszket már.”

A szellemi és a lelki felőrlődés lefelé tartó spiráljából Lázokot mentora és szellemi terapeutája, Tóth Sándor filozófus 1985-ben súlyos feladattal igyekszik kihúzni. Átadja néki kis időre szigorú konspirációs utasításokkal a Csőgör-iratokat. A háború után két rektor – az egyetem elmenekülését megakadályozó Miskolczy Dezső s a leendő Bolyai egyetem élére kinevezett Csőgör Lajos – önfeláldozó hősiessége mentette meg a kolozsvári magyar felsőoktatás folytonosságát.

Ennek dokumentumait és emlékiratait őrzik a Csőgör-iratok. Ezeket Lázok mentette meg és szerkesztette kötetbe a dokumentumanyagot kiegészítő Vincze Gábor történésszel együtt 1998-ban. E kötetben rögzíti a történetet: „Leginkább a riasztó ütemben szaporodó kitelepedések s két nagyon közeli barátom váratlan disszidálása viselt meg és gondolkoztatott el az itthon maradás értelméről. Az átolvasott anyag a cselekvés értelmének hitét adta vissza egy olyan időszakban, amikor egyre nagyobb erőfeszítésembe került legyőzni a beteges önsajnálatot és az ingázó vonat mozdonyának hipnotikus vonzását. Valamiképp meg akartam őrizni a kéziratot és a dokumentumokat, hogy gyógyszerként bármikor hozzáférjek ahhoz az elemi erejű bizakodáshoz és életigenléshez, ami már első olvasásra lenyűgözött.”

Lázok hosszú éjszakákon át magnóra olvasta az iratokat. A konspirációs szabályok eme durva megsértését csak akkor merte Tóth Sándornak bevallani, amikor egy házkutatás során elkobozták a Csőgör-iratokat Gyimesi Éváék lakásán. A hangfelvételt utóbb átcsempészték Magyarországra, így maradt ránk ez a fölbecsülhetetlen dokumentumanyag. A maradásra való berendezkedéssel együtt járt, hogy ki kellett szakadni az önsajnálat köréből: „Ne csak azon sopánkodjunk, milyen nyomorultak vagyunk, ki merre fut, hogy lehetetlenül el az élet.” Megszerveződött Lázokék lakásán egy filozófiai, esztétikai beszélgetéssorozat. Egyre gyakrabban, egyre többen jelentek meg Magyarországról is, a beszélgetések átalakultak történelmi és politikai repülő egyetemmé, ahol az aktuális magyarországi és romániai fejleményekről is szó esett. 1988 nyarán a Kelemen-havasokba is fölröpült az egyetem.

Kialakult a magyarországi fiataloknak az a köre, mely hozta-vitte a híreket, szállította a könyveket, gyógyszereket, s amit kellett. Voltak, akik egész kis könyvtárakat költöztettek át hátizsákonként a határon. Lázok János úgy gondolja: „Manapság méltatlanul keveset beszélünk erről a népi diplomáciáról, a nemzeti kohéziónak erről a valóságos és nem retorikus élményéről, ami végül is itthon tartott minket. Pedig ez nem szabad hogy feledésbe menjen. Mi ezt ellentételezni csak azzal tudtuk, hogy igyekeztünk a barátainkat úgy fogadni, hogy érezzék, mennyire fontosak, jelentsen a látogatásuk valamit a mi itthonlétünk itt-honosságából is.”

A marosvásárhelyi RMDSZ története is Lázok lakásán kezdődött 1989 karácsonyán. Vele együtt négyen ültek össze, s kezdeményezték a reprezentatív magyar érdekképviselet megalakítását. Egyikük, Markó Béla később elnök, másikuk, Béres András alelnök lett a szervezetben. Az RMDSZ Maros megyei szervezetének alapító titkáraként februárig még Lázok János kezében futottak össze a szálak. Az akkori tisztújításkor őt megyei alelnöknek javasolták, de úgy érezte, a katedra és a szerkesztőség a neki való hely, nem a pártszékház. Addig is, azóta is egyetlen embert ismert csak, kit nem rontott meg a hatalom – a bérmálóját, Márton Áron püspököt.

1990. március 19-én a Teleki Téka kapujából nézte tehetetlenül, ahogy a Bolyai utca túlsó oldalán, az RMDSZ székháza előtt Sütő Andrást és társait összeverték. Másnap ott állt a civil férfiak alkotta kordonban a román és a magyar tüntetők között, és tőle teljességgel idegen hangerővel ordibált az oldalt napozó rendőrökkel, hogy tegyék a dolgukat. Nem tették. Aznap éjszaka a leendő református püspökkel járta a várost, hogy az itt-ott csoportosuló, összecsapásra kész fiatalokat hazaküldjék, nehogy reggelre polgárháborús helyzet alakuljon ki. A következő években Sütő András Erdélyi Figyelővé alakult lapját igyekezett az állami támogatás megszűnése után is fenntartani, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Sütő végleges visszavonulása után ő lett a főszerkesztő, de ez már inkább csak csődgondnokságot jelentett.

Lázok mindenekelőtt és -fölött tanárnak tartja magát. Több mint húsz éve áll a katedrán, melyre évtizednyi késéssel léphetett föl. A vásárhelyi színművészeti képzés a 90-es évek derekától erősen fölfejlődött. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar tagozatán Lázok leendő dramaturgoknak, színészeknek, rendezőknek, bábosoknak, táncosoknak és látványtervezőknek tanítja a színház történetét Aiszkhülosztól napjainkig. 1975-ben, az átbeszélgetett éjszaka közepén kaptam tőle Apáczai Csere Jánosnak a Kriterionnál éppen akkor megjelent Magyar logikácskáját. Ezzel az ajánlással: „Éjfél után óra kettő, dicsértessék a Teremtő” Eszmélet! Ámen.

Névjegy

Lázok János született 1954-ben, Bánffyhunyadon. Irodalomtörténész, színháztörténész, kritikus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem docense. Erdély közéletének és szellemi életének ismert személyisége. Sütő András munkatársa és monográfusa (Sütő András drámatrilógiája, Marosvásárhely, 1997). Az Erdély magyar egyetemének kiharcolásáról szóló iratok megmentője és kiadója. Felesége családorvos. Lánya a vásárhelyi Teleki Téka vezetője, fia egy német szimfonikus zenekar harsonása.

FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN